Fortuna - Negyedik fejezet

Negyedik fejezet

Arra ébredek, hogy valaki rázza a vállam.
Értetlenül felnézek, és egy mosolygós utaskísérővel találom szemben magam.
Visszamosolygok rá, miközben megint azon töröm a fejem, hogy mit álmodhattam. Utálom, amikor elfelejtem az álmaim.
- Elnézést! Hamarosan leszállunk, kérem, kapcsolja be az övét – ránt ki a fiatal nő a gondolataimból.
- Köszönöm, hogy felébresztett! – mosolygok én is.
- Nincs mit, kisasszony! Ez a dolgom. – mondja, majd elmegy.
Gyorsan bekapcsolom az övemet, és izgatottan várom, hogy leszálljon a gép.
Azon gondolkodom, hogy milyen lesz viszontlátni Doriant. Már legalább egy éve, hogy nem…
Nem tudom befejezni még gondolatban sem a mondatot, mert egy látomásban találom magam.
Egy ismeretlen lány bőrében találom magam. Fogalmam sincs arról, hogy ki Ő, csak azt tudom, hogy rosszul érzi magát. Megpróbál szólni valakinek, de nem tud. Mikor jobban körülnéz, észreveszem, hogy azon a repülőn ül, amin én is.
Ha jobban belegondolok, talán láttam is, amikor a helyemre mentem.
Hirtelen fájdalmat érzek a szívemben, és nem tudom, mi történik. Ilyen még soha nem volt. Az oké, hogy érzem, amit mások, de még nem volt rá példa, hogy én is ugyanúgy szenvedjek, mert a saját testemmel is megtörténik az, ami a másik emberrel.
Minden erőmmel megpróbálok visszatérni a testembe.
És végre sikerül. Gyorsan felugrok az ülésből, és az egyik utaskísérőhöz rohanok.
- Kisasszony, kérem, maradjon ülve!
- Elnézést, mindjárt, csak az egyik utas rosszul érzi magát.
- Melyik lenne az? – néz rám kicsit rémült tekintettel.
- Nem tudom, csak annyit tudok, hogy rosszul van, és segítségre van szüksége.
- Azonnal megkeresem, maga pedig üljön vissza! – mondja, és elrohan.
Kicsit megnyugszom, mert meg fogják találni, és minden rendben lesz. De továbbra sem értem, miért mardosta az én szívemet is a fájdalom…
Komolyan mondom, ez egyre rosszabb lesz.
Néhány pillanat múlva megjelenik az utaskísérő, akivel beszéltem.
- Köszönöm, hogy szólt, igaza volt!
- Segítek, ahol tudok! – mosolygok rá. Jézusom! Hogy tudok ilyen abszolút közhelyet mondani??? Elhányom magam magamtól. Na, ez megint hülyén hangzik…
- Nagyon kedves magától…
Látszik szegény nőn, hogy mindjárt kitör belőle a röhögés, a válaszom hallatán. Hát nem is csodálom…
Egymásra mosolygunk, és Ő elmegy.
Én kinézek az ablakon, és figyelem, ahogy egyre közelebb érünk a földhöz.
Hát megérkeztem. Ez lesz az új otthonom. Vagyis majd csak egy óra múlva leszek otthon, ugyanis Forksig még egy óra az út. Minden esetre az idő nem fog olyan sokat változni…és hát így sem túl derűs a kilátás… De hát tudtam, mit választok…
Hirtelen eszembe jut a lista, amit még reggel „írtam” fejben.
El kell mesélnem Doriannak, hogy mit láttam itt a repülőn. Nem tudom, mit fog szólni hozzá. Talán lesz valami magyarázata ezekre a dolgokra… Na és persze mindenképp el kell neki mondanom, hogy találkoztam Sarahval.
Remélem, megnyugszik majd, ha megtudja, jól vannak, és boldogok.
Biztosan örülni fog, hogy végre nem gyötröm magam a történtek miatt. Igaz, ez Sarah akarata. De van egy olyan érzésem, hogy ha akarnék, se tudnék gyötrődni tovább. Viszont egyre inkább érzem, hogy ez így jó. Forksban egy teljesen új életet kezdhetek.
Gondolatmenetem végére elérkezik a leszállás pillanata.
Felállok, és a kijárat felé veszem az irányt. Kifelé menet meglátom a nőt, aki rosszul volt. Nem tudom, honnan, de tudom, hogy Ő volt az. Szegény, elég sápadt… Biztos kimerítette az a rohamszerűség…
Mikor leszállok a repülőről, rögtön a csomagok felé veszem az irányt.
Hál’ Istennek, nem kell sokáig várnom.
Mikor már minden csomagomat megtalálom, körülnézek.
Olyan csodálatos látni a nyüzsgő embereket, ahogy tolonganak a csomagjaikért. Nem tudom, miért utálják ezt az emberek. Én imádom nézni ezt a nyüzsgést, és a részévé válni is szeretek.
Miután jól megnézem az elém táruló látványt, elindulok megkeresni a bátyámat.
Folyamatosan az jár az eszemben, hogyan fog fogadni, és milyen lesz együtt élni.
Lényegében nem csak azért jövök ide a nyár hátralevő részére is, mert meg akarok ismerkedni a környezetemmel, és mert barátokat akarok szerezni, hanem azért is, hogy Doriannal megszokjuk egymást. Ugyanis lehet, hogy nem fog működni ez az együttélés dolog, és akkor még mindig kezdetem az iskolát Mexikóban.
Nem kell sokáig keresgélnem. Szinte azonnal megtalálom Doriant, aki a tömeget kutatja utánam.
Elkezdek felé rohanni, és a nyakába ugrok.
- Dorian!
- Lana! Édes kicsi Lanam! Milyen régen láttalak! – ölel át szorosan. Egy pillanatig sem kételkedik abban, hogy esetleg más ugrott a nyakába, és meg sincs döbbenve.
Szorosan öleljük egymást, és nekem kicsordulnak a könnyeim. Istenem, milyen jó újra vele lenni!
Meg sem tudok szólalni, mikor elenged, csak peregnek a könnyeim.
Dorian újra átölel, majd letörli a könnyeimet. Egyik kezével megfogja a kezemet a másikkal az egyik bőröndömet, és a meghatottságtól szótlanul, elhagyjuk a repteret.
Sokszor nézünk egymásra, és csak mosolygunk.
Ez most lehet, hogy úgy hangzik, mintha szerelmesek lennénk egymásba, de nem. Egyszerűen csak nagyon szeretjük egymást.
Beülünk a kocsiba, és kiszakadnak belőle a kérdések.
- Drága Lanam! Hogy vagy? Milyen volt az út? Milyen volt az életed, miután elmentem? Mi történt veled mióta nem láttalak?
- Várj! Egyszerre csak egyet! – összenézünk, és elnevetjük magunkat. – Oké, oké! Akkor sorrendben a válaszok… Nézzük csak. Jól vagyok, sőt! Végre boldog vagyok! Az utat végigaludtam, de azért kellemes volt, leszámítva egy kis kellemetlenséget, de ezt majd később! – kíváncsian néz rám, de én nem vagyok hajlandó most elmondani a részleteket. – Számomra nehéz volt az élet nélküled! Nem volt senki, akivel beszélgetni tudtam volna. – jelentőségteljes pillantást vetek rá, és látom, hogy megérti a célzást. – A látomásaim egyre rosszabbak, és egyre gyakoribbak. Szakítottunk Alannel, de mielőtt eljöttem volna, ismét szerelmet vallott. Komolyan mondom, és nem tudok elmenni a pasikon! – vágok egy vicces grimaszt, mire elneveti magát.
- Pedig nem vagyunk olyan bonyolult lelkek, mint ti nők!
- Na, legalább majd segítjük egymást a szerelemben…
- Ebben teljesen igazad van! Nem ártana már valami barátnőt szereznem…
- Valami barátnőt? – nézek rá megrökönyödve. – Ez az első számú probléma veled! Nem vagyunk tárgyak! – jelentem ki határozottan.
- Én nem is azt mondtam, hogy tárgyak vagytok… - mondja védekezésként.
- Akkor ne is nevezz minket valaminek!
- Oké, oké, csak nyugi! Nem kell felkapni a vizet! – most már a hangsúlya is védekező.
Elgondolkozom. Tényleg nem kéne így felkapnom a vizet…
- Bocsi! Túlreagáltam! Mostanában kicsit ideges vagyok…
- Semmi baj, hugi! Most már elmondod, mi történt a repülőn? – kérdezi kíváncsian.
- Öhm… inkább majd ha hazaértünk. Nem akarom magam ismét beleélni. A lényeg, hogy volt egy fura látomásom. Nagyon furcsa volt!
- Nem igazán értem, de remélem, semmi szörnyűség nem történt?!
- Hát nem mondanám szörnyűségnek, de a látomásaim kezdenek egyre élethűbbek lenni…
- Most már nagyon k1váncsivá tettél! De hamarosan hazaérünk. – elgondolkodik egy pillanatra. – Nem tudom szavakkal kifejezni, mennyire örülök, hogy itt vagy velem, Lan! Olyan régen volt már velem valaki! Tudod, itt senkire sem számíthatok…
- Hogy hogy? Nem szereztél barátok? Akkor miért nem jöttél vissza? – ezt most nagyon nem értem. Doriant mindig mindenki szerette, soha nem volt magányos. De ha mégis az lett volna, haza jött volna!
- Nem arról van szó, hogy nincsenek barátaim. Csak egyszerűen nincs senki, akiben megbízhatnék. Komolyan mondom, a pasik néha pletykásabbak, mint a nők! Hiába kérem, hogy ne mondják el senkinek, másnap, már az egész város arról beszél, amit mondtam… - keserűen felnevet. – Most legalább itt leszel te! Előled nincs mit titkolnom!
- Örülök, hogy megbízol bennem, és ezek szerint tényleg nem vagyok a terhedre…
Megérzi a levegőben lógó kérdést.
- Meg se forduljon a fejedben, hogy a terhemre vagy! Szeretlek, és szeretek veled élni!
- Oké, megértettem! – mosolygok rá. – És én is szeretlek!
Néhány pillanatra a gondolatainkba merülünk, és én rájövök, hogy még nem is nagyon mesélt semmi arról, hogy milyen itt az élete. Leszámítva persze a fiúk pletykásabbak, mint a lányok részt.
- Dorian! Te még nem is meséltél magadról!
- Majd miután te elmesélted, mi történt a repülőn.
Megállítja az autót, és én csodálkozva nézek körül.
Máris megérkeztünk volna? Észre sem vettem, hogy már egy órája kocsikázunk…
- Itt laksz? – kérdezem álmélkodva. – Ez csodálatos! Nagyon szép házad van, legalább is kívülről káprázatos!
Jól megnézem magamnak új otthonomat.
A fehér és a barna kombinációja dominál. Kétemeletes, az egyik faj szinte teljes egészében üvegből van.
Nagyon remélem, hogy a szobám egyik fala üvegből lesz, ugyanis imádom a szép kilátást!
A ház szinte már az erdőben van. Van egy gyönyörű verandája, és legalább egy erkélye. Nagyon remélem, hogy nem csak egy van belőle… A lépcső és a veranda tölgyfából van. Az ajtót fehérre festették, míg az ablakokat barnára. Hatalmas kert van a ház előtt, ahol remekül lehet szórakozni.
Mindig is ilyen házban szerettem volna élni. Hát most megkapom. Valóra válik minden álmom.
- Hahó! Nem is akarod megnézni belülről? – Dorian hangja ragad ki csodálkozásomból.
Már alig várom, hogy lássam belül is! – akarom mondani, de nem jön ki egy szó sem a számon. Csak csillogó szemekkel nézek rá, Ő pedig megpróbál elfojtani egy mosolyt.
Megragad a karomnál fogva, és a ház felé kezd húzni. Mikor belépek, nem csalódom…