Fortuna - Kilencedik fejezet

Sziasztok!
Meghoztam az új fejezetet, remélem, tetszik majd!
Köszönöm szépen Nolának a díjat és a komit, valamint Nillának, hogy benézett hozzám, és kritizált egy kicsit! :D
Remélem, most is megszántok néhány kommenttel!

Ami a holnapi frisst illeti... Nem tudom, hogy lesz-e időm írni, ezért nem biztos, hogy lesz. Ha így alakulnának az események, jövő hétvégén három új fejezettel jövök!

Puszi mindenkinek! (L)





Kilencedik fejezet

Ahogy a szemébe nézek, olyat látok, amit nem lehet épp ésszel felfogni: csak szerelmet, és bizalmat.

Fogalmam sincs, hogyan érdemeltem ki egy ilyen csodálatos pasit, akivel csak néhány órája ismerjük egymást, de mintha már ezer éve együtt lennénk. Fogalmam sincs, hogyan érezhetek valaki iránt ekkora szerelmet alig hat óra után.

Látom rajta, hogy szeretné megtudni a titkomat, de nem tudom neki elmondani. Nem akarom, hogy megutáljon miatta, vagy undorodjon tőlem. Félek, hogy ez a pillanatnyi szerelem elmúlna, és soha többet nem szólna hozzám.

De az érzéseim ellentétesek.

Amíg a félelem gyötör, azt is akarom, hogy megtudja a titkom, és úgy legyen velem, hogy elfogad olyannak, amilyen igazából vagyok.

Pillantása nem ereszti az enyémet, és biztosra veszem, hogy látja, mekkora küzdelem folyik bennem.

Évődök még néhány másodpercig, és elhatározom, hogy még nem mondom el az átkom.

Lesütöm a szemem, mert félek a reakciójától, és beszélni kezdek.

- Lucas! Tudnod kell, hogy megbízom benned, és talán még korai kimondani, de szeretlek! Soha nem akartam még semmit ennyire, de nem mondhatom el, hogy mi folyik körülöttem. Megértem, ha ezek után nem akarsz velem lenni, hisz elég sokszor fogok így viselkedni, de egyelőre nem tehetem. Kérlek, érts meg!

Nem nézek fel, és várom, hogy kiadja az utam, de nem történik semmi. Néhány másodpercnyi csend után megérzem ujjait állam alatt. Lassan maga felé fordítja arcomat, és belenéz elgyötört szemembe.

- Lana! Megértem, hogy még nem bízol bennem annyira, hogy mindent megossz velem… – kezd el beszélni, mire közbevágok.

- Nem arról va… - mondanám, de mutatóujját számra teszi.

- Ne, hagyd, hogy befejezzem, kérlek! – A szemébe nézve lassan bólintok, mire halvány mosoly jelenik meg az ajkán. – Tehát, megértem, hogy még nem bízol bennem, de remélem, ez megváltozik! Igazad van, talán korai még kimondani, hogy szerelmesek vagyunk, de nem érdekelnek a „szabályok”! Szeretlek, Lana! Mindennél jobban szeretlek! Ilyet még soha senki iránt nem éreztem, és szeretném, ha ezt tudnád!

Ahogy a szavai lassan eljutnak az agyamig, a szemem megtelik könnyekkel. Nem tudom neki elmondani, hogy én is ugyanígy érzek, pedig mindennél jobban szeretném, ha tudná.

Mivel ebben a pillanatban nem tudom jobban kifejezni magam, odahajolok hozzá, és ajkammal végigsúrolom az övét. Érzem, ahogy megremeg, de nem visszakozik, amit jó jelnek veszek. Még egyszer súrolom az ajkait, de nem bír uralkodni magán, és ajkam után kap. Mohón, szerelmesen, szenvedélyesen, bíztatóan és elgyötörten csókol, mire megrémülök.

Fogalmam sincs, hogyan lehet valakiben egyszerre ennyi érelem. Nem is a szerelemtől vagy a szenvedélytől rémülök meg, hanem a gyötrődésétől. Attól, hogy miattam rosszul érzi magát. Fogalmam sincs, hogy mit kell ilyenkor csinálni - hisz Alan soha nem vett észre semmit a körülöttem folyó természetfelettiből -, ezért kezemet az arcához emelem, és megpróbálok átmászni az ölébe. Érzem, ahogy a könnyek végigfolynak az arcomon, de nem törődök vele. Rájön, hogy mit is szeretnék, ezért segít véghezvinni akaratomat, miközben letörli arcomról a könnyeket.

Ahogy megérkezek az ölébe, kétségbeesett késztetést érzek arra, hogy megnyugtassam, hogy tudassam vele, nincs miért gyötörnie magát.

Ajkam lassan elválik az övétől, és megtalálja selymesen puha arcbőrét. Amilyen gyengéden csak tudom, végigcsókolom arcát, majd rátérek a nyakára. Elégedett sóhajok hagyják el ajkait, és valami keményet érzek a legérzékenyebb pontomnál. Először fel sem fogom, hogy ez mit is jelent, majd mikor tudatosul bennem a dolog, gyorsan leállítom magam.

Lucas először értetlenül néz rám, de mikor észreveszi riadalmam okát, gyorsan bocsánatot kér.

- Oh, Lana, bocsáss meg! Ez nem volt szándékos, de gyönyörű vagy, és dolgoznak a hormonjaim…

- Öhm…bocsánatkérés elfogadva…azt hiszem… - felelem bizonytalanul.

- Tényleg sajnálom! – Néz mélyen a szemembe, miközben arcomra teszi a kezét.

- Oké, tudom – hajtom le a fejem. Hirtelen szörnyen hülyének érzem magam, hisz igaza van. Ha tényleg szeret – már pedig szeret -, akkor természetes, hogy ilyesmit is érez irántam… - Csak, tudod, még nem voltam úgy pasival, és egy kicsit megijedtem… - vallom meg neki.

- Én nem siettetek semmit! Ha velem vagy, akkor mindent megkapok, amire valaha is vágytam!

- Köszönöm! – suttogom a könnyeimmel küszködve. Felemeli az arcom és puszit nyom rá, majd visszasegít az ülésemre. Beindítja az autót, és elindulunk haza.

Nem merek megszólalni, mert félek, hogy elcsuklana a hangom, ugyanis, amikor éppen a könnyeimmel küszködöm, sosem vagyok biztos a hangomban…és amikor szégyellem magam, sírhatnékom van, amit nagyon utálok.

Tehát fejemet még mindig lehajtva és a könnyeimmel küszködve ülök szerelmem mellett, aki csak mosolyog.

Azon gondolkozom, hogy a szerelem milyen kiszámíthatatlan.

Életem első nagy szerelme Alan volt, akit soha nem fogok elfelejteni. Tőle kaptam életem első igazi csókját, és Ő mutatta meg, milyen érzés nőnek lenni. Imádtam vele lenni, de útjaink elváltak.

Most pedig itt vagyok egy pasival, akit eddig a napig nem is ismertem, és fülig szerelmes vagyok belé. De ez a szerelem más. Teljesen más, mint az első. Elképesztően jó érzés, amikor ajkait ajkaimon érezhetem, amikor ujjait ujjaimba kulcsolja, és mikor őzbarna szemét szemembe fúrja. El sem tudom képzelni az életem nélküle, és a puszta gondolattól, hogy egyszer nem lesz velem, összeszorul a gyomrom.

Félve ráemelem a pillantásom, és nem lepődöm meg, hogy még mindig mosolyog.

Valószínűleg megérzi, hogy Őt nézem, mert rám néz. Tisztán látom a szemében, hogy valamit nagyon viccesnek talál, de nem kérdezek rá. Meglátom, a szemében, hogy kérdezni akar, amin elmosolyodok. Soha nem láttam bele az emberekbe a szemükön keresztül, de úgy látszik Lucas más… Ő olyan nekem, mint egy nyitott könyv.

Nem is tévedek, mert a következő pillanatban megszólal:

- Tudod, már kocsikázunk egy ideje, de fogalmam sincs, hogy merre kell mennem… Elmondanád, hol laksz?

- Oh, ezt teljesen elfelejtettem! Bocsáss meg! – Kinézek az ablakon, hogy megtudjam, merre járunk pontosan, de a sötétség miatt nem látok semmit. Bizonytalanul visszafordulok Lucashoz. – Fogalmam sincs, hol vagyunk! – vallom be szégyenkezve.

- Két sarokra a szórakozóhelytől – mondja fülig érő vigyorral.

- Akkor még kétszer fordulj jobbra, és egy hatalmas hát, körülbelül az utca közepén.

- Igenis! – Kezét a fejéhez emeli, tisztelgés gyanánt, és jót mulat az elveszettségemen.

Felhúzom az orrom, de igazából nem sértődöm meg.

Néhány perc múlva megérkezünk a házunk elé, mire furcsa, de ismerős érzés fog el. Mivel tudom, hogy ez mit jelen, rövidre fogom a búcsúzkodást.

- Nagyon szépen köszönöm, hogy hazahoztál! – Odahajolok hozzá, és puszit nyomok az arcára. Hirtelen eszembe jut, hogy nem mondta meg, hova kell mennem holnap a válogatásra. – Majd elfelejtettem! Hova is kell holnap mennem? – Értetlenül néz rám, én pedig készséggel adok magyarázatot. – A tánc! Emlékszel még?

- Oh, tényleg! – Néhány másodpercig gondolkozik, majd huncut mosollyal az arcán megszólal. – Tudod mit? Legyél kész fél tízre! Érted jövök, ha nem bánod?!

- Nagyon örülnék neki! – mondom őszintén, miközben teljes erőmmel a látomás ellen harcolok. – Most viszont mennem kell… - nézek az ajtó felé.

- Igaz is! Nem alszunk majd túl sokat! – Még mindig mosolyog, amit nem igazán értek. Hozzám hajol, és lágy, gyors csókot lehel ajkamra. A szívem vad ritmusba kezd, de a feszítő érzés a mellkasomban visszaránt a valóságba. Egy gyors, de őszinte mosoly kíséretében kiszállok a kocsiból, és elindulok a bejárat felé. Az ajtóhoz érve visszafordulok, és puszit küldök neki. Nézem, amíg el nem tűnik az utca végén, majd kétségbeesett gyorsasággal kezdtem a kulcsot keresni.

Gyorsan kinyitom az ajtót, berohanok, és épp csak annyi időm marad, hogy becsapjam a hátam mögött.

Egy ismerős látomásban találom magam. Megint azt a számomra oly fontos embert üldözi a behemót állat. Most viszont már azt is látom, hogy a medveszerű valami vészesen közel kerül a férfihoz, az én szívem pedig majd kiugrik a helyéről.

Ekkor újra a házban találom magam, és észreveszem, hogy megint zihálok. Most viszont már a sírás is kerülget, ezért gyorsan feltápászkodom a padlóról – mivel elvesztettem az egyensúlyom -, és a fürdőszobám felé veszem az irányt.

Gyorsan lezuhanyozok, és felveszem az egyik melegebb pizsamám – hisz már nem New Yorkban vagyok.

Kilépve a fürdőszobából kinézek az ablakon, mire végtelen nyugalom önt el. Fogalmam sincs, honnan jön ez az érzés, csak azt tudom, hogy jó.

Befekszem az ágyamba, magamra húzom a selyemhuzattal borított paplant, és hagyom, hogy elnyomjon az álom.