Először is, mindenkinek nagyon boldog új évet kívánok! Remélem, rendesen kibuliztátok magatokat, és mindeninek a lehető legjobb éjszakája volt! ;)
Másodszor: MEGHOZTAM AZ ÍGÉRT FRISST! :D Sajnálom, hogy bő egy napot késtem vele, de buliba indulás előtt küldtem el bétázni, és hát gondolhatjátok, kinek van kedve buli előtt bétázni... :)
TOVÁBBÁ: a szünet hátra levő részében igyekszem 2-3 friss fejezetet megírni, és ezzel pótolni valamelyest a kimaradást. :)
Mindenkinek jó olvasást! :D
Ja! És kíváncsi lennék a véleményetekre, mert nem tudom, mennyire sikerült visszazökkennem az írásba...
Tizenhetedik fejezet
Paul szemszöge
Első gondolatom, mikor felébredek az, hogy egy újabb unalmas napra ébredtem, de mikor rádöbbenek, hogy milyen nap is van, azonnal megváltoznak a gondolataim. Hisz ma költözöm Forksba, vagy, hogy egészen pontos legyek, La Pushba.
Gyorsan kiugrom az ágyból, hogy összeszedjem a maradék holmimat, mielőtt megérkezik a költöztető cég teherautója.
Mivel nem maradt túl sok dolgom, gyorsan végzek, és marad időm egy gyors zuhanyra. Beviharzok a fürdőszobába, a víz hőfokát maximumra állítom, és beállok alá.
A gondolataim az új házam körül forognak. Csak egyszer jártam ott, amikor megmutatták. Az az igazság, hogy nem nyerte el a tetszésemet, de az ára és a nagysága megfelelő volt, így megvettem. Ami igazán megfogott benne, az a tengerre nyíló ablakok és a nagyság volt. A színek viszont kifejezetten elborzasztottak. Minden látható felület a rikító színek árnyalataiban „pompáznak”. De ez a legkisebb gond, mert felújítani van miből. A tánc meghozta a gyümölcsét! Már a terveik is megszülettek a fejemben, csak még papírra kell vetnem őket.
Hirtelen megszólal a csengő, és nagyot ugrom ijedtemben. Gyorsan megtörölközöm, felkapok egy farmert és egy fehér pólót, és már rohanok is ajtót nyitni.
Nem ér meglepetés, a költöztető cég munkatársai érkeztek meg. Gyors utasításokat adva elmagyarázom nekik, hogy mit kell elszállítaniuk, és mi marad itt, majd miután mindent megértettek, felmegyek a fürdőszobába, hogy felmossak és rendet tegyek. Nem sok kedvem van hozzá, de az új lakók még ma beköltöznek.
A munkások is és én is gyorsan végzünk, így már indulhatunk is.
Beülök a kocsimba és az erdő széléhez hajtok. Az út nem túl hosszú, mégis fél óráig tart mire odaérek. Mindez azért van, mert időt szánok arra, hogy még egyszer, utoljára megcsodáljam a szülőfalum szépségeit.
Miután befejezem a nézelődést, kiszállok a kocsiból és jó hangosan elfüttyentem magam. Szerencsére nem kell sokáig várnom, míg eredmény születik. Néhány percen belül öt rézbarna bőrű, szikár, izmos, félmeztelen fiú és egy gyönyörű, lenge öltözetű nő érkezik elém. Mindegyikük arcán szomorúság ül.
Egy ideig csak nézem a szeretett arcokat, majd miután a csönd kezd egy kicsit kényelmetlenné válni, megszólalok:
- Sziasztok! - Ők csak bólintanak, ugyanis tudják, hogy felesleges megszólalniuk. - Ez a nap is elérkezett. Köszönöm, hogy eljöttetek!
- Ez csak természetes! Hisz Te vagy a vezetőnk! - szólal meg Jack.
- Talán igazad van. Ezt viszont nincs időnk megbeszélni. Mind tudjátok, hogy mától kezdve a hivatalos otthonom La Push. - Tulajdonképpen mindig is az a hely volt az otthonom – teszem hozzá gondlatban. - De Ti a barátaim és a tanítványaim maradtok bárhol is legyek! Ezt soha ne felejtsétek el! - Loishoz fordulok. - Édesem, gyere ide!
Nem kell többször kérnem, azonnal engedelmeskedik, pedig nem parancsoló hangon szóltam.
Ahogy odaér hozzám, azonnal a karjaimba zárom. Ő az egyetlen olyan ember a Földön, akiben feltétel nélkül megbízok, így tőle még nehezebb az elválás.
Néhány másodpercig összeölelkezve állunk, majd elengedem, és megszólítom:
- Lois! Te voltál a második a kis csapatunkból, ezért neked kell majd átvenned a helyem!
- De... Én erre még nem készültem fel! - kezd bele az ellenkezésbe, de én közbevágok.
- Még nem is kell készen lenned! - Odafordulok a többiekhez is. - Én most elmegyek, de a távolság ellenére nekem engedelmeskedtek majd, ha csak ki nem váltok a falkából. A távolság viszont nagy úr, ezért joggal gondolhatjátok majd egy idő után, hogy nem ismerlek titeket, és nincs jogom a parancsolgatásra. Ezért a konfliktusok elkerülése miatt Lois veszi majd át a helyemet, amint felkészült. Én nem tudom Őt megtanítani mindenre, ezért arra kérek titeket, hogy segítsetek neki! Ha bármi baj van, tíz perc alatt ide tudok érni, de ahhoz fel kell hívnotok! Nem tudom, hányszor lesz rám ott szükség, így azt sem tudom, milyen gyakran leszek elérhető a számotokra. Ugyanakkor szükségtelen a telefon, ha érzitek, hogy veletek vagyok!
- Rendben, ez érthető! De mi lesz akkor, ha felkészülök, és átveszem a helyed? - kérdezi Lois őszinte félelemmel a hangjában.
- Lemondok rólatok, és már csak veled lesz kapcsolatom. - mondom ki azt, ami már azóta gyötör, hogy elhatároztam, elköltözöm.
- De... - próbál közbevágni Adam, de nem engedem neki.
- Nincs de, Adam! Attól a perctől, hogy lemondok rólatok mindent elveszíthetek, ami hozzátok köt: barátságot, szeretetet, megértést, mindent! De vállalnom kell ennek az eshetőségét, ha nem akarok viszályt köztetek. Irányíthatnálak titeket La Pushból, de nem akarom! És ezzel téma lezárva! Amint Lois megtanul teljes mértékben uralkodni magán, és képes átvenni az alfa szerepét, ti neki fogtok engedelmeskedni! Tudom, nem túl igazságos veletek szemben, de nincs más választásom.
- Megértünk, Paul! Neked nem itt van a helyed, de örülünk, hogy megismerhettünk! - Lois tesz egy lépést felém és most Ő ölel át.
- Köszönöm, hogy megértetek engem, és köszönöm azt a sok szeretetet és a rengeteg csodálatos élményt, amit együtt éltünk át!
Mindegyikükhöz egyenként odamegyek, megölelem és néhány kedves szót súgok a fülébe.
Amikor mindennel megvagyok Loisszal beszállunk a kocsiba, és útnak indulok Forks felé.
Az utat csendben üljük végig, majd egy utolsó búcsúcsókot nyomok a homlokára, mikor elérjük a falu határát. Lois kiszáll, én pedig hátra se nézve hagyom el a múltamat.
Lana szemszöge
Kora reggel a konyhában ülve az éjszakámon gondolkozom. Nagyon furcsa érzés volt. Talán a vihar vagy a gyógyszer miatt volt, de nem tudom eldönteni, hogy látomásom volt, vagy egyszerűen csak álmodtam. Újdonsült barátnőm, Sophi, leesett a gerendáról egy tornateremben. Furcsa érzés volt látni Őt zuhanni, mert egyszer azt éreztem, álmodom, máskor pedig azt, hogy ez látomás. Mikor Alan rákérdezett, hogy miért markolom olyan szorosan az ingét, azt válaszoltam, hogy rosszat álmodtam. De most már korántsem vagyok olyan biztos benne.
- Min jár az eszed? - kérdezi Alan, miközben letesz elém egy hatalmas bögre forró teát.
- Csak az éjszakán gondolkozom. - felelem, és nagyot kortyolok az italból.
- Miért gondolsz rá? Azt mondtad, álmodtál.
- Igen, de már nem vagyok biztos benne.
- Ezt hogy érted?
- Néha olyan érzésem volt az „álom” közben, mintha látomás lett volna.
- Biztosan csak azért, mert a látomásokhoz vagy hozzászokva. Nem tudnám megmondani, mikor álmodtál utoljára.
- Igazad van, én sem. De azért felkeresem a barátnőmet!
- Rendben, ahogy akarod.
Éppen, hogy befejezzük a beszélgetést, belép a konyhába Dorian.
- Jó reggelt! - köszön.
- Neked is! - felelünk Alannal kórusban. - Hogy aludtál? - kérdezem.
- Egész jól, te? Nem voltak fájdalmaid az éjszaka? - Aggodalmasan végigvizslat a tekintetével, de a végén be kell látnia, hogy nincs semmi bajom.
- Jól aludtam, leszámítva, hogy a vihar felborzolta az idegeimet. - fintorodom el.
- Hát igen, megesik. - bólogat nagy bölcsen. - Felhívtam Lucast, amikor hazaértünk.
- És? Mit mondott? - kérdezem nyugalmat erőltetve a hangomra. Alan, mint mindig, most is észreveszi, hogy valami baj. Megfogja a kezem, és simogatni kezd.
- Csak annyit mondott, hogy ma reggel átjön hozzád. A hangja nyugodtnak tűnt, azt hiszem, megkönnyebbült, hogy jól vagy. - Miközben beszámolt tegnapi beszélgetéséről, Dorian elkészítette a kávéját és leült hozzánk.
- Azt nem mondta, mikorra várható? - kérdezi Alan.
- Nem, annyit mondott, hogy reggel.
- Értem. - mondom én, majd Alant magammal rántva kimegyek az előszobába. - Nem hagyhatsz egyedül vele! Nem bírom ki Lucasszal kettesben! Kérlek! - könyörgök.
- Rendben, nem hagylak egyedül, de mi a baj? Mitől félsz ennyire? - karjait már ölelésre tartja.
- Láttam, hogy mit mondott neked a parkolóban, és láttam egy féltékenykedős jelenetet is egy táncpróbán. Nem akarom, hogy most, amikor ilyen gyenge vagyok, belém kössön, vagy számon akarjon kérni bármiért is! Sőt, még talán azt sem akarom, hogy együtt legyünk. - öntöm ki a szívemet, miközben a karjaiba omlok.
- Jól van, kedvesem, nyugodj meg! Nem hagylak egyedül! - Szorosan magához ölel, és simogatni kezdi a hátamat.
- Köszönöm! Te olyan jó vagy hozzám! - nézek rá.
- Nincs mit köszönnöd! Tudod, hogy érted bármit megtennék! - támasztja a homlokát az enyémnek. - De most menj fel szépen, és öltözz át! Nem fogadhatod pizsamában Lucast!
- Rendben, megyek! - Már éppen indulni készülök, de még egy gyors puszit nyomok az arcára, mikor kinyílik a bejárati ajtó, és egy elhaló, férfi nyögést hallunk mindketten.
