Info

Sziasztok!
Sajnálom, de ma nem lesz friss! Nem volt időm írni, és ma már nem nagyon leszek itthon. Ahogy ígértem tegnap, hétvégén három új fejezetet hozok majd.
Mivel most lesz május 1., és én sem leszek gépközelben, valószínűleg pénteken teszek majd fel két részt, és vasárnap vagy hétfőn a harmadikat. De az is megeshet, hogy péntekre kész lesz mindhárom, és felteszem mindet. :)

Köszönöm szépen az értékelést! Ebből is látom, hogy olvastok! :)

És akkor lenne még valami!
Mivel már fent van kilenc fejezet, és kicsit kevesebb, mint egy hónap alatt nyolc rendszeres olvasóm lett, indítok egy szavazást. A kérdés: mennyire tetszik a történetem és a dizi?
Remélem, sok szavazatot kapok majd!

Puszi!(L)
Lina

u.i.:Továbbra is várom a kommenteket! :)

Fortuna - Kilencedik fejezet

Sziasztok!
Meghoztam az új fejezetet, remélem, tetszik majd!
Köszönöm szépen Nolának a díjat és a komit, valamint Nillának, hogy benézett hozzám, és kritizált egy kicsit! :D
Remélem, most is megszántok néhány kommenttel!

Ami a holnapi frisst illeti... Nem tudom, hogy lesz-e időm írni, ezért nem biztos, hogy lesz. Ha így alakulnának az események, jövő hétvégén három új fejezettel jövök!

Puszi mindenkinek! (L)





Kilencedik fejezet

Ahogy a szemébe nézek, olyat látok, amit nem lehet épp ésszel felfogni: csak szerelmet, és bizalmat.

Fogalmam sincs, hogyan érdemeltem ki egy ilyen csodálatos pasit, akivel csak néhány órája ismerjük egymást, de mintha már ezer éve együtt lennénk. Fogalmam sincs, hogyan érezhetek valaki iránt ekkora szerelmet alig hat óra után.

Látom rajta, hogy szeretné megtudni a titkomat, de nem tudom neki elmondani. Nem akarom, hogy megutáljon miatta, vagy undorodjon tőlem. Félek, hogy ez a pillanatnyi szerelem elmúlna, és soha többet nem szólna hozzám.

De az érzéseim ellentétesek.

Amíg a félelem gyötör, azt is akarom, hogy megtudja a titkom, és úgy legyen velem, hogy elfogad olyannak, amilyen igazából vagyok.

Pillantása nem ereszti az enyémet, és biztosra veszem, hogy látja, mekkora küzdelem folyik bennem.

Évődök még néhány másodpercig, és elhatározom, hogy még nem mondom el az átkom.

Lesütöm a szemem, mert félek a reakciójától, és beszélni kezdek.

- Lucas! Tudnod kell, hogy megbízom benned, és talán még korai kimondani, de szeretlek! Soha nem akartam még semmit ennyire, de nem mondhatom el, hogy mi folyik körülöttem. Megértem, ha ezek után nem akarsz velem lenni, hisz elég sokszor fogok így viselkedni, de egyelőre nem tehetem. Kérlek, érts meg!

Nem nézek fel, és várom, hogy kiadja az utam, de nem történik semmi. Néhány másodpercnyi csend után megérzem ujjait állam alatt. Lassan maga felé fordítja arcomat, és belenéz elgyötört szemembe.

- Lana! Megértem, hogy még nem bízol bennem annyira, hogy mindent megossz velem… – kezd el beszélni, mire közbevágok.

- Nem arról va… - mondanám, de mutatóujját számra teszi.

- Ne, hagyd, hogy befejezzem, kérlek! – A szemébe nézve lassan bólintok, mire halvány mosoly jelenik meg az ajkán. – Tehát, megértem, hogy még nem bízol bennem, de remélem, ez megváltozik! Igazad van, talán korai még kimondani, hogy szerelmesek vagyunk, de nem érdekelnek a „szabályok”! Szeretlek, Lana! Mindennél jobban szeretlek! Ilyet még soha senki iránt nem éreztem, és szeretném, ha ezt tudnád!

Ahogy a szavai lassan eljutnak az agyamig, a szemem megtelik könnyekkel. Nem tudom neki elmondani, hogy én is ugyanígy érzek, pedig mindennél jobban szeretném, ha tudná.

Mivel ebben a pillanatban nem tudom jobban kifejezni magam, odahajolok hozzá, és ajkammal végigsúrolom az övét. Érzem, ahogy megremeg, de nem visszakozik, amit jó jelnek veszek. Még egyszer súrolom az ajkait, de nem bír uralkodni magán, és ajkam után kap. Mohón, szerelmesen, szenvedélyesen, bíztatóan és elgyötörten csókol, mire megrémülök.

Fogalmam sincs, hogyan lehet valakiben egyszerre ennyi érelem. Nem is a szerelemtől vagy a szenvedélytől rémülök meg, hanem a gyötrődésétől. Attól, hogy miattam rosszul érzi magát. Fogalmam sincs, hogy mit kell ilyenkor csinálni - hisz Alan soha nem vett észre semmit a körülöttem folyó természetfelettiből -, ezért kezemet az arcához emelem, és megpróbálok átmászni az ölébe. Érzem, ahogy a könnyek végigfolynak az arcomon, de nem törődök vele. Rájön, hogy mit is szeretnék, ezért segít véghezvinni akaratomat, miközben letörli arcomról a könnyeket.

Ahogy megérkezek az ölébe, kétségbeesett késztetést érzek arra, hogy megnyugtassam, hogy tudassam vele, nincs miért gyötörnie magát.

Ajkam lassan elválik az övétől, és megtalálja selymesen puha arcbőrét. Amilyen gyengéden csak tudom, végigcsókolom arcát, majd rátérek a nyakára. Elégedett sóhajok hagyják el ajkait, és valami keményet érzek a legérzékenyebb pontomnál. Először fel sem fogom, hogy ez mit is jelent, majd mikor tudatosul bennem a dolog, gyorsan leállítom magam.

Lucas először értetlenül néz rám, de mikor észreveszi riadalmam okát, gyorsan bocsánatot kér.

- Oh, Lana, bocsáss meg! Ez nem volt szándékos, de gyönyörű vagy, és dolgoznak a hormonjaim…

- Öhm…bocsánatkérés elfogadva…azt hiszem… - felelem bizonytalanul.

- Tényleg sajnálom! – Néz mélyen a szemembe, miközben arcomra teszi a kezét.

- Oké, tudom – hajtom le a fejem. Hirtelen szörnyen hülyének érzem magam, hisz igaza van. Ha tényleg szeret – már pedig szeret -, akkor természetes, hogy ilyesmit is érez irántam… - Csak, tudod, még nem voltam úgy pasival, és egy kicsit megijedtem… - vallom meg neki.

- Én nem siettetek semmit! Ha velem vagy, akkor mindent megkapok, amire valaha is vágytam!

- Köszönöm! – suttogom a könnyeimmel küszködve. Felemeli az arcom és puszit nyom rá, majd visszasegít az ülésemre. Beindítja az autót, és elindulunk haza.

Nem merek megszólalni, mert félek, hogy elcsuklana a hangom, ugyanis, amikor éppen a könnyeimmel küszködöm, sosem vagyok biztos a hangomban…és amikor szégyellem magam, sírhatnékom van, amit nagyon utálok.

Tehát fejemet még mindig lehajtva és a könnyeimmel küszködve ülök szerelmem mellett, aki csak mosolyog.

Azon gondolkozom, hogy a szerelem milyen kiszámíthatatlan.

Életem első nagy szerelme Alan volt, akit soha nem fogok elfelejteni. Tőle kaptam életem első igazi csókját, és Ő mutatta meg, milyen érzés nőnek lenni. Imádtam vele lenni, de útjaink elváltak.

Most pedig itt vagyok egy pasival, akit eddig a napig nem is ismertem, és fülig szerelmes vagyok belé. De ez a szerelem más. Teljesen más, mint az első. Elképesztően jó érzés, amikor ajkait ajkaimon érezhetem, amikor ujjait ujjaimba kulcsolja, és mikor őzbarna szemét szemembe fúrja. El sem tudom képzelni az életem nélküle, és a puszta gondolattól, hogy egyszer nem lesz velem, összeszorul a gyomrom.

Félve ráemelem a pillantásom, és nem lepődöm meg, hogy még mindig mosolyog.

Valószínűleg megérzi, hogy Őt nézem, mert rám néz. Tisztán látom a szemében, hogy valamit nagyon viccesnek talál, de nem kérdezek rá. Meglátom, a szemében, hogy kérdezni akar, amin elmosolyodok. Soha nem láttam bele az emberekbe a szemükön keresztül, de úgy látszik Lucas más… Ő olyan nekem, mint egy nyitott könyv.

Nem is tévedek, mert a következő pillanatban megszólal:

- Tudod, már kocsikázunk egy ideje, de fogalmam sincs, hogy merre kell mennem… Elmondanád, hol laksz?

- Oh, ezt teljesen elfelejtettem! Bocsáss meg! – Kinézek az ablakon, hogy megtudjam, merre járunk pontosan, de a sötétség miatt nem látok semmit. Bizonytalanul visszafordulok Lucashoz. – Fogalmam sincs, hol vagyunk! – vallom be szégyenkezve.

- Két sarokra a szórakozóhelytől – mondja fülig érő vigyorral.

- Akkor még kétszer fordulj jobbra, és egy hatalmas hát, körülbelül az utca közepén.

- Igenis! – Kezét a fejéhez emeli, tisztelgés gyanánt, és jót mulat az elveszettségemen.

Felhúzom az orrom, de igazából nem sértődöm meg.

Néhány perc múlva megérkezünk a házunk elé, mire furcsa, de ismerős érzés fog el. Mivel tudom, hogy ez mit jelen, rövidre fogom a búcsúzkodást.

- Nagyon szépen köszönöm, hogy hazahoztál! – Odahajolok hozzá, és puszit nyomok az arcára. Hirtelen eszembe jut, hogy nem mondta meg, hova kell mennem holnap a válogatásra. – Majd elfelejtettem! Hova is kell holnap mennem? – Értetlenül néz rám, én pedig készséggel adok magyarázatot. – A tánc! Emlékszel még?

- Oh, tényleg! – Néhány másodpercig gondolkozik, majd huncut mosollyal az arcán megszólal. – Tudod mit? Legyél kész fél tízre! Érted jövök, ha nem bánod?!

- Nagyon örülnék neki! – mondom őszintén, miközben teljes erőmmel a látomás ellen harcolok. – Most viszont mennem kell… - nézek az ajtó felé.

- Igaz is! Nem alszunk majd túl sokat! – Még mindig mosolyog, amit nem igazán értek. Hozzám hajol, és lágy, gyors csókot lehel ajkamra. A szívem vad ritmusba kezd, de a feszítő érzés a mellkasomban visszaránt a valóságba. Egy gyors, de őszinte mosoly kíséretében kiszállok a kocsiból, és elindulok a bejárat felé. Az ajtóhoz érve visszafordulok, és puszit küldök neki. Nézem, amíg el nem tűnik az utca végén, majd kétségbeesett gyorsasággal kezdtem a kulcsot keresni.

Gyorsan kinyitom az ajtót, berohanok, és épp csak annyi időm marad, hogy becsapjam a hátam mögött.

Egy ismerős látomásban találom magam. Megint azt a számomra oly fontos embert üldözi a behemót állat. Most viszont már azt is látom, hogy a medveszerű valami vészesen közel kerül a férfihoz, az én szívem pedig majd kiugrik a helyéről.

Ekkor újra a házban találom magam, és észreveszem, hogy megint zihálok. Most viszont már a sírás is kerülget, ezért gyorsan feltápászkodom a padlóról – mivel elvesztettem az egyensúlyom -, és a fürdőszobám felé veszem az irányt.

Gyorsan lezuhanyozok, és felveszem az egyik melegebb pizsamám – hisz már nem New Yorkban vagyok.

Kilépve a fürdőszobából kinézek az ablakon, mire végtelen nyugalom önt el. Fogalmam sincs, honnan jön ez az érzés, csak azt tudom, hogy jó.

Befekszem az ágyamba, magamra húzom a selyemhuzattal borított paplant, és hagyom, hogy elnyomjon az álom.

Fortuna - Nyolcadik fejezet

Nagyon szépen köszönöm a komit Ildikónak!
Szívesen várom a komikat e-mailban is, vagy msn-en...
Kérlek ne feledkezzetek meg a hozzászólásról, mert nektek csak két perc, de nekem sokat jelent! Előre is köszönöm, ha gondoltok rám!

Puszi! (L)


Nyolcadik fejezet

Nagyon meglepődök, és néhány másodpercig nem is figyelek a környezetemre.

Mégis mit képzel magáról ez a kis liba? Hogy mer felpofozni?

Ekkor arra eszmélek, hogy a keze ismét a magasba lendül. De mielőtt lecsapna Lucas erős keze megállítja. Néhány pillanatig farkasszemet néznek, majd Lucasból kitör a düh.

- Mégis mi a fenét képzelsz magadról? Hogy merészelsz minden ok nélkül arcon csapni egy nőt? – minden egyes szónál erősebben szorítja Kiara kezét, mire a lány jajgatni kezd. – Betelt a pohár, Kiara! Végeztem veled! Torkig vagyok azzal, hogy folyamatos ráncigálsz, mintha egy rongybaba lennék! Elegem van belőled!

- Lucas, kérlek! Ne csináld ezt velem! Tudod, hogy mennyire szeretlek! – szemeiben egy cseppnyi szerelem se látszik, düh és kétségbeesés annál több.

Lucas lassan elengedi a kezét, és felém fordulva megfogja az enyémet. Halkan, de nem annyira, hogy Kiara ne hallja meg, megszólal.

- Soha nem volt egy rossz szavam sem, Kiara! De most már elég! – határozott hangját hallva, Kiara nem szól semmit.

Lucas a tánctérre húz, és megfogja arcomat.

- Bocsáss meg! – mondja bűnbánóan.

- Ugyan miért? – kérdezem értetlenül.

- Azért, hogy Kiara arcul ütött.

- Lucas, nem te tehetsz róla, hogy ilyen bunkó!

- Igen, tudom, de rettenetesen szégyellem magam!

- Nincs miért! – nyugtatom meg. – Akkor táncolunk? – teszem hozzá, hogy enyhítsek a hangulaton.

- Természetesen! – int a DJ-nek, mire egy lassú szám hangzik fel.

- Ilyen jóban vagytok? – nézek rá kételkedve.

- Vannak kapcsolataim! – mosolyog huncutul, miközben kezeit derekam köré fonva olyan közel von magához, hogy összeér a mellkasunk. Nem tudom megállni mosolygás nélkül. Fejemet a mellére hajtom, és élvezem a lassúzás fantasztikus érzését. Néhány percig csak ringatózunk, majd megszólal.

- Mesélj magadról, Lana! – suttogja a fülem mellett.

- Mit szeretnél tudni? – kérdezem, miközben elönt a bizalom érzése. Nem tudom, miért, de teljes mértékben megbízom benne.

- Mindent, ami veled kapcsolatos!

- Rendben. De te is mesélsz majd magadról, ugye?

- Persze!

- 16 éves vagyok, de augusztusban leszek 17. Van egy bátyám, mint azt már te is tudod, és jelenleg nála élek. A szüleim Mexicóba költöznek. És amit a legfontosabb tudni rólam: a tánc az életem! Imádok táncolni, a tánc nélkül nem is létezem!

- Igen, látszik rajtad! Soha senkit nem láttam még akkora odaadással táncolni, mint téged!

Erre nem tudok mit mondani, ezért inkább meg sem szólalok.

Arra leszek figyelmes, hogy véget ér a zene, de ismét egy lassú szám indul. Kérdőn felnézek Lucasra, aki csak mosolyog. Mélyen a szemembe néz, és komoly, mély hangon megszólal.

- Hiszel a szerelem első látásra dologban?

- Eddig nem hittem, de azt hiszem, már más a véleményem. Te?

- Én eddig is hittem benne, de a mai nap után már biztosan tudom, hogy létezik!

- Miért? Ma szerelmes lettél valakibe? – suttogom, miközben kezeit arcomra teszi.

- Azt hiszem igen. – válasza közben egyre közelebb hajol hozzám.

- És ki a szerencsés? – nagyot nyelek, mire halványan elmosolyodik.

- Az illető kiválóan táncol, most költözött ide, szembeszállt Forks királynőjével és…

- És? – kérdezem néhány centire ajkaitól.

- És most itt táncol velem. – ahogy kimondja, gyengéden megérinti ajkaival az enyémeket. A vér száguldani kezd az ereimben, az ajkaim mohón tapadnak Lucas szájára. Soha nem gondoltam volna, hogy egy csók bármikor lehet ennyire szerelmes. Lucas puha ajkai minden érzelmét átadják nekem, és én nem kételkedem szerelmében. Átfut az agyamon, hogy csak néhány órával ezelőtt mutatkoztunk be egymásnak, és most kétségem sincs afelől, hogy szeret… Egy biztos, nem vagyok normális!

Olyan szenvedéllyel csókol, hogy nem tudok megállni a saját lábamon, ezért lábaimat dereka köré fonom. Ő elengedi az arcomat és fenekem alá csúsztatja a kezét. Halványan érzékelem, hogy elindul a pult felé, csókunkat nem szakítja meg, amit egyáltalán nem bánok. Beletúrok barna hajába, és élvezem a pillanatot.

Mikor elhúzódik, csalódott sóhaj hagyja el a számat. Ekkor veszem csak észre, hogy már az újdonsült barátaim társaságában vagyunk. Meglepett tekintetemet látva Lucas elmosolyodik, és a fülembe suttog.

- Le akarsz ülni, vagy inkább az ölemben maradsz? – elpirulok, és szégyenlősen suttogva megkérdezem.

- Nehéz vagyok?

- Egyáltalán nem!

- Akkor inkább maradok! – a szemébe nézve meglátom a boldog csillogást, mire a szívem vad ritmusba kezd. Elveszek a barna szemekben. Percekig csak nézzük egymást, megfeledkezve a környezetünkről. Majd Christian hangja ránt vissza minket a valóságba.

- Lucas, én ezt nem hiszem el! – mondja panaszos hangon. – Fél órával ezelőtt szakítasz a barátnőddel, aki nem mellesleg Forks királynője, és most az új lánnyal smárolsz… - lebiggyesztett ajkakkal folytatja. – Én ezt nem értem! Rád csak úgy ragadnak a csajok!

- Nyugi, Chris! Neked is lesz barátnőd! – mondom sejtelmesen mosolyogva.

- Na, persze! Olyan nincs! Amíg Lucas a közelben van, minket észre sem vesznek! – hirtelen Noelre kapja a tekintetét. – Igaz, Noel?

- Ahogy mondod, Chris. – egy pillanatra elgondolkozik. – Ha már itt tartunk, Lana!

- Mond! – nem tudom megállni, mosolyognom kell.

- Mit eszel Lucason? Csak néhány órával ezelőtt találkoztatok először, és már a nyakába borulsz… Nekem ez nem stimmel…

- Nos, Lana, kíváncsian várom a válaszod! – néz rám mosolyogva Lucas. – De jaj neked, ha olyat mondasz, amit nem kellene! – már majdnem megijedek, mikor meglátom szemében a tréfás csillogást.

- Mi lesz a büntetésem? – kérdezem huncutul.

- Majd megtudod!

- Hát az az igazság, hogy nincs benned semmi érdekes! Egyszerűen csak azért vagyok veled, mert jóképű vagy. – mondom komoly arccal, de tudom, nem vesz komolyan, mert a szemem elárul.

- Ez a mi vesztünk, Noel! – mondja tetetett szomorúsággal Christian.

- Ne aggódj, Chris! Te is nagyon jó nézel ki, de nekem Lucas kell!

- Hát, ha neked jó, nekem is… - mondja fintorogva.

Ekkor veszem észre, hogy a lányok még meg sem szólaltak, mióta visszajöttem hozzájuk. Kifordítom a testem Lucas karjaiban, és Tiffanihoz fordulok.

- Tiffani, ti miért nem szóltok hozzá a beszélgetéshez? – kérdezem udvariasan, miközben Lucas úgy helyezkedett el, hogy ne kelljen kicsavarnom magam.

- Ugyan mit mondjunk? – kérdez vissza mogorván Anna. – Te vagy a középpontban, gondolom, ennek örülsz…

- Nem, nem örülök ennek! – válaszolom meglepődve.

- Anna, előbb ismerd meg, aztán légy mogorva! – mondja Lucas védelmezőn.

- Hagyd, Lucas! Neki is meg van a maga véleménye! Nem muszáj, hogy szeressen! – simítok végig az arcán.

- Oh, a kis szende lány! – mondja gúnyosan Anna.

- Anna, én azt mondom, nem kell szeretned, de mielőtt ítélkeznél, igazán vehetnéd a fáradtságot, hogy megismerj! – nézek határozottan a szemébe.

- Majd meggondolom! – harcias hangját nem tudom hova tenni.

Válaszolni már nem tudok, mert látomásom támad.

A szórakozóhelyen vagyok egy férfi testében, aki táncol a barátnőjével. Érzem a hatalmas vágyat, amit a lány iránt érez, de valami mást is. Talán túl sok alkoholt ivott, ezért van rosszul. Nem tudom, csak abban vagyok biztos, hogy rosszul van, és mindjárt hányni fog. Nem is tévedek, de nem csak az alkoholt hányja ki magából. Iszonyatosan nagy fájdalmat érez, és vér jön ki a száján. Nagyon megijedek, és teljes erőmből arra koncentrálok, hogy vissza tudjak térni a testembe.

Legnagyobb örömömre ismét sikerül, de Lucas rémülten néz rám.

- Lana, mi a baj? Jól vagy?

Hát persze. Már megint zihálok. Nem csoda, hogy megijedt szegény.

- Nincs semmi bajom, de annak a pasinak ott igen. Van nálad mobil?

- Milyen pasi, Lana?

- Nézz a táncparkettre! Add már azt a mobilt!

Miközben a tánctérre néz, kihalássza a zsebéből a mobilt. Gyorsan kikapom a kezéből, és hívom a mentőállomást. Az ügyeletes azt mondja, hogy segítsünk a férfinak négykézlábra állni, és semmiképp se fektessük hanyatt, mert megfulladhat a hányástól. Azzal teszi le a telefont, hogy 2 perc múlva itt vannak.

Visszaadom Lucasnak a telefont, és kiugrom karjai közül. Odaszaladok a férfihoz, és elmondom neki, hogy kihívtuk a mentőket, akik mindjárt itt lesznek. Próbálok belé lelket önteni, több-kevesebb sikerrel.

Hál’ Istennek, kevesebb, mint 2 perc alatt megérkezik a mentő, és megfelelő ellátásban részesítik a férfit.

Amikor felállok a földről, gyors pillantást váltunk Doriannnal, aki rögtön megérti, mi történt. Ő visszafordul szőke barátnőjéhez, én pedig visszamegyek Christianékhoz.

Mindenki döbbenten néz rám, de egyikük sem kérdez semmit. Lucas átkarolva a derekamat magához ölel, és a fülembe súgja:

- Nem tudom, mi volt ez, de remélem, elmeséled…

- Talán – felelek gyötrődve.

Szembefordulok a többiekkel, akik még mindig meg vannak rökönyödve.

- Ez…ez…ez meg mi volt? – kérdezi Noel.

- Mi lett volna? Segítettem egy beteg embernek. Mi ebben olyan nagy dolog?

- Honnan tudtad, hogy baja van? – kérdezi gyanakvóan Anna.

- Csak éppen odanéztem, és láttam, hogy vért hányt.

- Itt valami nagyon nincs rendben. – motyogja maga elé Noel.

Megszorítom Lucas kezét jelezve, hogy menni szeretnék. Ő lassan bólint. Ránézek az órámra, és nem kell színlelnem a döbbenetet. Már 3 óra is elmúlt.

Megköszörülöm a torkom, és megszólalok.

- Azt hiszem, mi megyünk…

- Hova siettek? – kérdezi Tiffani.

- Hát már 3 óra elmúlt, és szeretnék hazamenni.

- Oh, értem. Akkor hát, sziasztok!

- Sziasztok! – köszönnek a többiek is.

- Helló! – mondjuk Lucasszal kórusban, majd megfordulunk, és elindulunk kifelé. Hirtelen eszembe jut, hogy nem szóltam Doriannak, hogy elmegyünk.

- Szólnom kéne a bátyámnak… - fordulok Lucas felé.

- Akkor menjünk! – azzal megfordít, és elkezd a bátyám felé húzni. Mikor odaérünk, megölelem Doriant, és ezt mondom:

- Dorian, mi mennénk!

- Rendben van! Akkor majd otthon találkozunk! –vet rám jelentőségteljes pillantást, jelezve, hogy otthon beszélgetünk majd.

Na, ezért utálom a látomásaimat! Mindig komoly beszélgetéseket vonnak maguk után…

Odahajolok bátyámhoz, és puszit nyomok az arcára, majd elindulunk Lucasszal kifelé. Félúton összekulcsolja a kezünket, de nem szólal meg. Ezt bíztató jelnek veszem. Legalább nincsenek előítéletei…

Kiérve az ajtón a parkoló felé vezet, és megállít egy szürke Porsche mellett. Kinyitja előttem az ajtót, besegít a kocsiba, és megkerülve az autót Ő is beszáll. Néhány másodpercnyi csend után rám néz, és azt mondja:

- Lana, szeretném, ha bíznál bennem, és elmondanád, mi történt ott bent…

Fortuna - Hetedik fejezet

Hetedik fejezet

Már a lépcső tetejéről meglátom jóképű bátyámat. Elismerően nézek rá, mire Ő csak bólint.

- Ejha! Igazán jól festesz! – mondom kis tréfálkozással a hangomban.

- Köszönöm! – mondja, miközben felhúzza az orrát.

- Ugyan, te is tudod, hogy csak vicceltem! Nagyon jól nézel ki! – odalépek hozzá, és puszit nyomok arcára.

- Tudom! – mondja, és viszonozza a gesztust. – Te is nagyon szép vagy! A pasik le sem fogják venni rólad a szemüket!

Ezen csak mosolygok.

- Gyere, menjünk! – elkezdem kifelé húzni a házból. – Tudod már, hova megyünk?

- Igen!

- Ugye olyan helyre viszel, ahol lehet táncolni?

- Persze! Tudom, hogy mennyire szeretsz táncolni, Lana!

- Most megnyugodtam!

Mosolyogva vezet a garázs felé, ahol a fekete Mercedes vár ránk. Beszállunk a kocsiba, és már száguldunk is a szórakozóhely felé.

Út közben azon gondolkozom, milyen lesz az a hely. Bár, ha jobban belegondolok, csakis jó lehet. Dorian nem jár akármilyen helyekre… És szerencsémre még táncolni is szeret!

- Dorian, ugye táncolsz velem? – veszem elő a legmeggyőzőbb mosolyom.

- Nem tudok neked ellenállni, Lana! – válaszol tettetett szomorúsággal. – Egyébként is rám fér már egy kis tánc!

- Mellettem nem fogsz unatkozni!

- Meghiszem azt!

Néhány pillanap múlva befordulunk a szórakozóhely parkolójába. Dorian, úriemberhez híven, kinyitja nekem az ajtót, és kisegít a kocsiból. A bejárat felé közeledve elég sokan megnéznek minket.

- Ugye nem azt gondolják, hogy járunk? – kérdezem suttogva, mikor már a pénztárnál állunk.

- Nem tudom, de remélem, nem!

Kifizetjük a belépőket, és belépünk az ajtón.

A szokásos villogó fények, és fekete falak várnak, amit nem bánok. Viszont legnagyobb örömömre hatalmas a táncparkett.

Ahogy körülnézek, meglátok egy kisebb csoportot, ahol korombeli lányok és fiúk állnak. Elég megszeppentnek tűnnek. Biztosan most vannak ilyen helyen először. Igaz, hogy még csak 16 vagyok – már majdnem 17 -, de már jártam egy-két ehhez hasonló helyen…

A szőke hajú lány nagyon félénknek tűnik, látszik rajta, hogy fogalma sincs, mit kell csinálnia.

A mellette álló barna hajú lány kicsit bátrabbnak tűnik, de egy kicsit azért túlöltözött. Hatalmas karika-fülbevalója csillog a fényben.

A társaság fiú tagjai már bátrabbak. A hosszabb hajú pasi nagyon táncolna, de nem tudja, hogyan fogjon hozzá. Legnagyobb meglepetésemre mellette felfedezem a Szőke herceget. Szőke haj, kék szemek…nem hittem volna, hogy egy ilyen helyen találkozok egy ilyen pasival…

Néhány másodpercre ismét a mozis látomásomban vagyok, és felismerem a szórakozóhelyen látott csoportot. Tehát, Ők lesznek a barátaim.

Mikor visszatérek, ismét megnézem Őket. Valaki viszont hiányzik. Hol van a leendő pasim?

Hirtelen ötlettől vezérelve odahajolok Dorianhoz.

- Ha nem bánod, odamegyek ahhoz a társasághoz. Szeretném, ha jól éreznék magukat!
- Menj csak! Egy ideig elleszek egyedül is. – válaszol mosolyogva.

- Köszönöm! – elindulok a csoport fel azzal a szándékkal, hogy táncolok a hosszú hajú pasival. Mikor észreveszik, hogy feléjük tartok, meglepődött pillantást váltanak. Mosolyogva lépek oda hozzájuk.

- Sziasztok! Lana vagyok.

- Helló! – köszönnek kórusban. Mintha csak az általánosban lennék…

- Remélem, nem veszitek sértésnek azt, amit most kérdezni fogok! – a barna hajú lány érdeklődve néz rám. – Most vagytok itt először, igaz?

- Igaz. – hangzik a válasz a szőke hajú lánytól. – Ennyire látszik?

- Hát, ami azt illeti, igen. – kis habozás után kibököm, miért vagyok itt. – Tulajdonképpen azért jöttem ide, hogy felkérjelek táncolni. – fordulok a barna hajú pasi felé. – Látom, hogy szeretnél táncolni, és gondoltam, megkönnyítem a dolgod…

- Szívesen! – kinyújtja nekem a kezét, én pedig elfogadom azt. A tánctér közepére vezet, és szembefordulunk egymással.

- Tudod, hogy erre a számra hogyan kell táncolni? – kérdezem megszeppent arcát látva.

- Ami azt illeti, nem igazán…

- Ne félj, megtanítalak. Viszont szeretném tudni a neved…

- Oh, bocsánat! Christian vagyok.

- Akkor Christian. Mivel ez egy disco zene, úgy táncolsz rá, ahogy akarsz. Csak arra kell ügyelned, hogy szinkronban legyél velem.

- Azt hiszem, ez menni fog.

Megfogom a kezét, és belekezdünk a nagy szabad táncba.

Sok nevetés, és körülbelül másfél óra táncolás után megállítom. Elnézek Dorian asztala felé, de látom, nincs szüksége rám. Egy szőke lány társaságában boldogan mosolyog. Akkor én nem zavarok…

- Nem akarsz leülni egy kicsit? – kérdezem Christ.

- De igen. – Elkezd az asztaluk felé húzni. – Elképesztően jól táncolsz!

- Köszi! Már kicsi korom óta táncolok.

- Tehát a tánc az életed…

- Igen, ahogy mondod. – elgondolkozom, és rájövök, hogy csak a táncról nem meséltem neki az életemmel kapcsolatban. Már azt is tudja, hogy a bátyámnál fogok élni, és hogy itt fejezem be a gimit. Ekkor eszembe jut, hogy nem tudom, hol lehet itt hivatásosan táncolni. – Chris, meg tudnád nekem mondani, van-e itt hivatalos táncklub?

- Sajnálom, de nem. Viszont Lucas biztosan tudja. Ő benne van az ilyesmiben.

- Lucas a szőke hajú fiú?

- Lucas a barna.

Odakapom az asztal felé a tekintetem, és meglátom, hogy időközben megérkezett az, akire vártam. Csak az a baj, hogy nem egyedül. Egy barna hajú bombázó áll mellette, és kislányosan vihorászik.

- Srácok! Ez a csaj oltári! – mondja Christian, mikor odaérünk. Aztán felém fordul. – Lana, Ő Tiffani – mutat a szőke hajú lányra –, Ő Anna – a barna hajú, túlöltözött –, Ő Noel – a Szőke herceg -, Ők pedig Lucas és Kiara. Velük még nem találkoztál.

- Sziasztok! – köszönök illedelmesen. Észreveszem, hogy a Kiara nevezetű csajból csak úgy árad a fölényesség. Na, vele nem leszünk valami jó barátok, az biztos…

Mikor Lucasra nézek, meglepődök. Barna szemeit az én szemembe fúrja, és valamiféle vonzalmat kezdek érezni iránta. Kiara is észreveheti a levegő szikrázását, mert birtoklón Lucas derek köré fonja karjait.

- Lucas! – Chris hangja hoz vissza a földre. – Lana az előbb kérdezte, hogy van-e Forksban hivatalos táncklub…

- Éppenséggel van, és holnap lesz valamilyen válogatás. Azt hiszem, újakat akarnak bevenni a csapatba.

- És hova kell mennem, hogy megpróbáljak bekerülni?

- Csak nem jelentkezni akarsz? – kérdezi Kiara gúnyosan. – Te oda biztosan nem jutsz be! Forks tánccsapata háromszor egymás után nyert a Világbajnokságon!

- Hidd el, jól táncolok! – válaszolom nyugodtan.

- Hiszem, ha látom!

- Rendben, egy pillanat. – azzal sarkon fordulok. Még hallom, ahogy Lucas azt mondja:

- Kiara, teljesen elment az eszed? Milyen jogon bírálod? Hisz te nem is tudsz táncolni! – annál jobb! – gondolom magamban. Lehet, hogy látott már jó táncosokat, de most le fog esni az álla!

Odaszaladok Dorianhoz, és félbeszakítom újdonsült barátnőjét.

- Bocsánat! – kérek elnézést, hogy nehogy bunkónak higgyen. – Dorian, szükségem van rád!

- Mit tehetek érted?

- Az új barátaim közül nem hiszik el mindannyian, hogy be tudok kerülni a forksi tánccsapatba.

- Igaz, hogy nagyon erősek, de te nagyon jó vagy! Be fogsz kerülni!

- Remélem is! Viszont egyikük kért egy kis bemutatót…

- Azt akarod, hogy táncoljak veled?

- Igen!

- De mégis hogy? És mit?

- Tangót. Az kétszemélyes tánc, és te sem panaszkodhatsz tánctudás terén!

- Nem vagyok normális! – ráncolja a homlokát. Majd a barátnője felé fordul. – Ugye megbocsátasz?

- Persze, menj csak! Engem is kíváncsivá tettetek! – válaszolja mosolyogva.

- Akkor menjünk! – megfogja a kezem, és a DJ-pulthoz vezet. – Kérhetnék egy olyan számot, amire tangózni lehet?
- Ugyan minek? – kérdezi kissé gorombán a DJ.

- Lenne itt egy rögtönzött táncbemutató… - felelek Dorian helyett.

- Így már más. Persze, hogy kérhettek!

- Utána pedig valami hip-hopot. Az egyéni lesz.

- Rendben!

Odavezetem Doriant a kis társasághoz.

- Ő Dorian, a bátyám. Vele fogok táncolni!

Épp mikor Kiara mondani akar valamit, felcsendül a Bécsi keringő.

- Ez neki tangó? – kérdezem Doriant.

- Ezek szerint… Megyek, szólok neki.

- Mi az? Nem tudtok keringőzni? – Kiara fölényes hangját hallva, megállítom Doriant.

- Hagyd, jó lesz ez is! – Azzal a táncparkett közepére vezetem. – Ugye tudsz keringőzni? – kérdezem bizonytalanul.

- Persze, hogy tudok. Én tanítottalak meg az alapokra, édesem!

- Tényleg! Bocsi!

- Semmi gond. – azzal megfogja a derekam és a kezem, és elkezdődik a tánc.

Rádöbbenek, hogy nagyon régen táncoltam bátyámmal. Jobban táncol, mint sokan mások a New York-i csapatban. Ezt meg is említem neki.

- Már el is felejtettem, milyen jól táncolsz!

- Ezt soha nem bocsátom meg neked! – mosolya viszont csak tréfáról árulkodik.

Ezek után nem szólunk többet egymáshoz, én pedig annyira beleélem magam a táncba, hogy teljesen megfeledkezek a körülöttünk levő emberekről.

Ebből is látszik, hogy ha táncolok, akkor nem csinálok mást. A testemet és a lelkemet teljesen elárasztja a tánc öröme, és nem számít semmi. Bízom a partneremben és magamban, ezért nem szoktam hibázni. Viszont ha két-ballábas partnerrel áldanak meg, nem tudok beleadni apait-anyait a dologba. Amit tiszta szívemből sajnálok. De Doriantól jobb partnert keresve sem találnék!

Arra eszmélek, hogy bátyám megállít, és a szórakozóhelyen levő emberek tapsviharban törnek ki.

Könnybe lábad a szemem a boldogságtól, és teljesen elfelejtem, hogy mindez Kiara kedvéért van.

Dorian körbeforgat a táncparkett körül, én pedig minden oldalról meghajolok.

Aztán felcsendül egy hip-hop szám, amit még soha nem hallottam.

Hirtelen megint a valóságban vagyok, és gyors, önelégült pillantást vetek Kiara felé. De megakad a szemem Lucas elismerő pillantásán. Halványan rámosolygok, amit Kiara dühös arccal fogad.

Magamban mulatva kitisztítom az elmém, és elkezdek táncolni a zene ritmusára. Olyan koreográfiat adok elő, amit még soha nem táncoltam, de elhatározom magamban, hogy valamikor egy versenyen előadom majd.

Itt csak magamra vagyok utalva, amit imádok. Ha az egyéni számok jól sikerülnek, nem kell osztoznom a dicséretekben, viszont ha valamit elrontok, csak magamat hibáztathatom.

Pont azért szeretem a táncot, mert nem ismert kicsit jó, vagy közepesen jó fogalom. Itt csak rossz és kiváló létezik, semmi több. Itt csak dicséret, vagy hurrogás van. És a táncot vagy szeretni, vagy utálni lehet csak.

Gondolatban megdicsérem magam, amikor ismét a tapsviharra eszmélek.

Körbefordulok, és meghajolok minden irányba, majd odamegyek Dorianhoz.

- Köszönöm, hogy segítettél! – mondom, miközben megölelem.

- Nincs mit, kicsim! Örömmel tettem! – viszonozza az ölelésem, és puszit nyom a fejemre. – És most menj! Bizonyítottál, hidd el nekem! Tisztázd az újdonsült barátaiddal a dolgot!

- Igen, ezt teszem. – ezzel megfordulok, és elindulok a kis társaság felé. Mikor odaérek, Kiara felé fordulok. – Na, meggyőztelek? – kérdezem leplezetlen boldogsággal.

- Jól táncolsz, elismerem, de attól még nem foglak megszeretni! – veti oda nekem fölényes hangján.

- Én ezt nem is várom el! Elég, ha elismered a tánctudásom!

- Az már megtörtént… - kijelentése közben az orrát ráncolja.

Néhány másodpercig nézzük egymást, majd Lucas megszólal.

- Egy ilyen tehetséges lány hajlandó velem táncolni? – kérdezi, miközben kinyújtja a karját felém.

- Természetesen, de előbb innék valamit. – felelem, miközben belülről elönt a boldogság. Odafordulok a pulthoz, és rendelek egy vodkát. Mikor fizetni akarok, Lucas megállít. Előhúzza a pénztárcáját, és kifizeti helyettem az italt. Felé fordulok, és kérdőn nézek.

- Nem tudom mire vélni, de köszönöm! – látja, érzi a ki nem mondott kérdést, de válasz nélkül hagyja.

- Szívesen! – végigsimít az arcomon, mire megborzongok.

Ekkor megjeleni Lucas mögött Kiara, és egyetlen szó nélkül elráncigálja Lucast.

- Hé, hova viszed? Nem bánhatsz vele így! – szólok utána, mire megfordul. Szemei villámokat szónak, a keze pedig élesen csattan az arcomon.

Remélem, hogy tetszik!

Továbbra is komikért esedezem! :D

Puszi (L)

Fortuna - Hatodik fejezet

Hatodik fejezet

Felérve a szobámba, követem bátyám utasításai, miszerint a gardróbot a fürdőszobában találom.

Belépve körülnézek, de valahogy nem látom meg a keresett szekrényt. Már majdnem megindulok vissza, hogy pontosabb útbaigazítást kérjek, mikor meglátok egy fogantyút a hatalmas tükör szélén. Kíváncsian megfogom, megpróbálom eltolni. Nem akar mozdulni, pedig most már tudom, hogy jó helyen vagyok. Megpróbálom magam felé húzni, amivel nagyobb sikerrel járok, de még mindig nem nyílik ki. Hát akkor kombináljuk a kettőt. Kifelé húz, majd balra tol. És igen, sikerül. Amikor jobban megnézem a gardróbom, rá kell jönnöm, hogy nagyobb, mint maga a szoba. Oké, elég sok ruhám van, mert táncolok is, és megmaradtak a fellépési ruháim, de nem ilyen sok.

Nagyot sóhajtok, és elkezdem a ruhámim egytől egyig kiakasztgatni a vállfákra.

Közben gondolkodom.

Jól esett kimondani, hogy új életet akarok kezdeni, és szerintem Dorian is örül ennek, annak ellenére, hogy nem mondott semmit erre a megjegyzésemre.

Jól esett elmondani, hogy találkoztam Sarah-val, és jó volt látni, hogy Dorian végre tényleg boldog.

Valamit viszont elfelejtettem közölni bátyámmal. Mégpedig, hogy ma este bulizni megyünk. Nagyon szeretném már felmérni a lehetőségeim ebben a kisvárosban, és a ma este tökéletesnek ígérkezik. Ha van egy kis szerencsém, találkozok néhány korombeli emberkével, akikkel talán összebarátkozom.

És nem mellesleg, Dorian is szerezhetne már magának barátnőt. Biztos, hogy jól esne neki egy kis gyengédség. Amennyire tudom, nincs barátnője, mióta az ikrek meghaltak.

Azon kapom magam, hogy már ki is pakoltam az összes ruhámat, és csak állok a ruháim előtt.

Körülnézek, és csak most veszem észre, hogy a ruháim a gardrób felét elfoglalják. Uh, tehát még sincs olyan kevés ruhám, mint azt gondoltam volna.

Gyorsan lerohanok a lépcsőn, hogy közöljem Doriannal, ma bulizni megyünk. Mikor belépek a nappaliba, látom, hogy a hiper-szuper számítógép előtt görnyed. Biztosan az egyik könyvét írja.

Mikor meghallja, hogy bejöttem, hátrafordul, és rám mosolyog.

- Mondd, Lana!

- Csak azért jöttem, hogy közöljem, ma bulizni megyünk.

- Bulizni? Ma nem lehet. Sok a dolgom. Be kell fejeznem ezt a fejezetet, és Jacknek szerdán tárgyalása lesz, amire át kell néznem a feljegyzéseit.

- Dorian, ma még csak péntek van. Majdnem egy heted van átnézni azokat a feljegyzéseket, és szerintem az a fejezet is várhat. Tanuld már meg, hogy az életben lazítani is kell!

- De…

- Nincs de! Ma bulizunk és pont!

Nagyot sóhajt, de rájön, hogy nincs értelme velem vitatkozni, ezért bólint.

- Na, ez a beszéd! Kilenckor indulunk!

- Micsoda? Lana, nyolc óra! Nem tudok elkészülni egy óra alatt!

- Drágám, - lépek hozzá közelebb. – ha én el tudok készülni egy óra alatt, akkor neked is menni fog!

- De…

- Mondtam már! Nincs de! Inkább kapcsold ki azt a számítógépet, és kezdj el készülődni. – odahajolok hozzá, és puszit nyomok az arcára. – Egy óra múlva találkozunk!

Megfordulok, és ráérősen elsétálok a szobámig.

Megállok az ajtó előtt, és megcsodálom újdonsült szobámat. Még mindig nem hiszem el, hogy ez csak az enyém.

Odasétálok a hófehér ágyamhoz, és végighúzom az ujjam a selyemágyneműn. Odalépek az üveghez, és megcsodálom a kilátást.

Mivel pont a hátsó udvarra néznek az ablakok, láthatom, hogyan kergetik egymást az égen a madarak. Látom, hogyan dülöngélnek a fák, ha eljut hozzájuk a szél. Szinte már hallom a levelek súrlódását.

Ekkor veszem észre, hogy szintén üvegből, egy kisebb erkély van kialakítva.

Végignézek az ablakokon, és meglátok egy kis fogantyút. Odasétálok hozzá, és a fürdőszobában tanultakat alkalmazom itt is. Mikor kiválik az egyik ablak a sok közül, kilépek. Nagyon óvatosan lépkedek, mert nem tudom, milyen erős az üveg. Kicsit bátrabb vagyok, mikor meglátom az asztalt és a székeket. Ha azokat kibírja, engem is ki fog.

A látványtól megbabonázva megyek el a korlátig, és csak nézem az elém táruló látványt.

Tekintve, hogy már nyolc óra, teljes sötétség borul az erdőre, és a telihold fénye világítja meg fölülről. Az erdei állatok még nem tértek nyugovóra. Hallom a madarak vitatkozását, és azt kívánom, bárcsak az erdő mélyén lehetnék.

Lehunyom a szemem, és átadom magam az éjszakának.

Ahogy megpróbálom beleképzelni magam az erdő éjszakai életébe, furcsa érzés kerít hatalmába. Mintha a lelkem lassan elhagyná a testem, és berepülne az erdőbe. Tisztában vagyok vele, hogy ez őrültség, ezért nem is törődöm vele. Egyszerűen csak élvezem a friss illatot, és közben azon töprengek, hogy mit vegyek fel.

Gondolatban végigfutok a gardrób tartalmán. Egy fekete csőnadrágra és az egyik hip-hop fellépésemkor használt piros felső mellett döntök.

Lassan kinyitom a szemem, és vetek egy utolsó pillantást az erdőre, majd megfordulok, és visszamegyek a szobámba.

Körbenézek, hogy megtaláljam a villanykapcsolót. A nagy keresgélés közben megakad a szemem az éjjeliszekrényen álló órám kijelzőjének fényén. Már fél kilenc is elmúlt.

Hát ezt nem hiszem. Alig voltam kint pár percet.

Magamban morgolódva felkapcsolom a lámpát – időközben megtaláltam a kapcsolót -, beviharzok a gardróbba, előhalászom a kiválasztott nadrágot és felsőt, majd keresek egy hozzá illó piros balerinacipőt.

Behúzom magam mögött az ajtót, és szembefordulok a tükörrel.

Egész jól nézek ki, csak még egy kis smink hiányzik. – bírálom magam a tükörben látottak alapján.

Megkeresem a piperecuccos táskám, és előhalászom belőle az alapozót, egy fekete szempillaspirált, szemceruzát, csillogó szemhéjfestéket és egy halványpiros szájfényt.

Gyorsan elintézem a dolog ezen részét, majd a hajamat veszem kezelésbe.

Közel tíz percet szenvedek, de még mindig nem tetszik, amit látok, ezért egy egyszerűbb frizurát készítek. Kifésülöm a hajam, és megfogom a hajsütővasat. Néhány tincset begöndörítek, és ismét megszemlélem magam a tükörben.

Egész jó…- tűnődöm.

Hirtelen késztetést érzek, hogy mosolyogjak, és nem próbálok ellenállni.

Széles mosollyal az arcomon, kilépek a fürdőszobából, lekapcsolom a lámpákat, és elindulok lefelé a lépcsőn.

Remélem, tetszett ez a fejezet annak ellenére is, hogy nem lett túl hosszú.

Továbbra is kommentekért esedezem!

Puszi

Lina(L)

Cukker - Blogger

A blog megkapta első díját, amit nagyon szépen köszönök JéQa-nak!!!

Szabályok:
1. Tedd be a logót a blogodba!
2. Nevezd, meg akitől kaptad!
3. Válaszolj a kérdésekre!
4. Nevezz meg 6 bloggert (belinkelve) akinek továbbadod!
5. Értesítsd az érintetteket!


1. Kipipálva! :)
2.Nagyon szépen köszönöm a drága JéQa-nak (www.anee-talalkozasok.blogspot.com) és Nolának (www.nola-blogja.blogspot.com)

3. Kedvenc:


íróm: Nora Roberts
könyvem: The Twilight Saga, és az In Death sorozat
ételed: töltött palacsinta
italod: minden, ami nem szénsavas
színed: kék, fekete, fehér
énekesed: Bryan Adams
énekesnőd: Beyoncé, Leona Lewis
együttesed: Paramore, Muse
Dj-m: nincs ilyen
színészed: Robert Pattinson
mozifilmed: Twilight, New moon, Alice in Wonderland
sorozatod: Dr. House, Szellemekkel suttogó
dalod: Beyoncé: Broken-hearted girl, Leona Lewis: I see you
hangszered: zongora
hónapod: augusztus
napod: péntek
napszakod: naplemente és napfelkelte
sportod: röplabda
idézeted:
"Szeretnék könnycsepp lenni, a szemedben megszületni, végigfolyni az arcodon, és meghalni az ajkadon."

4. Akik teljes mértékben megérdemlik a díjat:
Kittikef: http://alicejasper4ev.blogspot.com
Kira: www.negyevszak-kira.blogspot.com
Spirit Bliss: www.twilightfic.blogspot.com
Gicus: www.jennyedward.blogspot.com
Rosalice: www.onemorechance-rosalice.blogspot.com
Twinfor szerkesztősége: www.twinform.bolspot.com

5. Néhány percen belül meglesz! :

Még egyszer nagyon köszönöm a díjat JéQa-nak és Nolának!!!

Puszi!
Lina(L)

Frotuna - Ötödik fejezet

Sziasztok!
Meghoztam az új részt, és nagyon szeretném, ha elhalmoznátok komikkal, mert így nem tudom, hogy érdemes-e folytatnom...
Előre is nagyon köszönöm!
Jó olvasást!

Puszi! (L)


Ötödik fejezet

Egy hosszú folyosón találom magam, ahol a fehér uralja a teret. A szám tátva marad, és a továbbiakban sem tudom becsukni.

Végigmegyek a folyosón, belépek a nappaliba, ahol a kényelem az úr. A mélykék és a fehér kombinációja káprázatos látványt nyújt. Hatalmas kanapé fogad, ami nagyon kényelmesnek látszik. A szoba közepén üvegasztal áll, amit néhány családi fotó díszít. Az üvegfal felé fordulva még a lélegzetem is eláll. Az erdő csak egy karnyújtásnyira van tőlem. Innen látszik a hátsó kert, ahol egy kisebb tó és kerti-sütésre alkalmas felszerelést látok.

Elgondolkozom azon, hogy Dorian mennyit kereshet. Az egyetemet is a saját fizetéséből finanszírozza, és még egy ilyen kényelemes házat is be tud rendezni.

Ahogy körbefordulok, meglátok egy csúcstechnológiájú számítógépet. Megbabonázva lépek mellé, és csodálattal húzom végig rajta az ujjaim.

Ezt nem hiszem el! Nem is Forksba jöttem, hanem a Mennyországba!

- Tetszik? – Dorian hangja ránt le ismét a földre. Ránézek, és látom, hogy nagyon igyekszik visszafojtani a kitörni készülő nevetését.

- Nem úgy nézek ki, mint akinek tetszik?! – kérdezem cinikusan. – Ez a ház káprázatos! Hol is dolgozol tulajdonképpen?

- Egy ügyvéd asszisztense vagyok, és miután befejeztem az egyetemet, felvesz a segédjének. Ha emlékszel még, ügyvédnek tanulok… - mosolyog.

- Azért annyira még nem lyukacsos a memóriám! - fintorgok. – Ami azt illeti, jól megfizethet, ha még egy ilyen házra is pénzed van…

- Nem panaszkodhatok! De gyere, nézd meg a szobádat. Szerintem tetszeni fog!

Megfordul, és elindul a lépcsőn – amit csak most veszek észre – fölfelé. Jól megnézem a fenti folyosót, és persze benézek a nyitott ajtókon is.

Két fürdőszobát, három hálószobát – megjegyzem valószínűleg egyik sem az enyém, mert nem mentünk be -, egy TV-szobát és egy kisebb kaszinót számolok meg utunk végére. Ezt nevezem! Ilyen gazdagon felszerelt házat még nemigen láttam! Ezt szóvá is teszem.

- Dorian, most komolyan. Mennyi pénzed van?

Bátyám ezen csak mosolyog, és nem válaszol.

- Én máris szerelembe estem! Pedig nem vagyok itt túl rég óta!

- Örülök, hogy tetszik, hugi! Remélem, jól fogod itt érezni magad!

- Meghiszem azt!

- Hát itt volnánk. Ez itt a te szobád. – kitárja előttem az ajtót, én pedig nem hiszek a szememnek.

Komolyan mondom, most már meg sem lepődök. Ennek ellenére megint nem tudom becsukni a szám. A fehér és a homokszín színekben pompázó szoba a ház éke. Ezt anélkül is meg tudom mondani, hogy nem is láttam még mindent.

A süppedős homokszín szőnyegre lépve megtorpanok, és körülnézek.

Az ajtóval szembeni fal üvegből van, előtte egy hófehér baldachinos ágy. Jobbra szintén fehér íróasztal, amin egy homokszín – fogalmam sincs, hol lehet ilyet szerezni – laptop várja, hogy használatba vegyem.

Az asztal mellett egy ajtót pillantok meg. Odalépek, kinyitom, és már nem vagyok meglepődve, hogy egy fürdőszobát látok magam előtt. Ez tökéletesen átlagos fürdőszoba, nincs benne semmi extrém.

Visszalépve a szobába, a „bejárati” ajtó felett meglátok egy hatalmas plazmatévét.

Az íróasztallal szembeni fal egy könyvespolcot foglal magában. Tele van könyvekkel, díszekkel, és egy részét filmekkel tömték tele.

Észreveszek egy kis részt, ahol táncjátékok vannak. Körülnézek, és meglátom a DVD-lejátszót a laptop mellett, ami valószínűleg össze van kötve a TV-vel. Feltételezem, hogy a játékokhoz valahol találok majd egy szőnyeget is, amit hozzá tudok kötni TV-hez. Hiába, Dorian tudja, hogy a tánc az életem.

Odaszaladok hozzá, és szorosan átölelem.

- Köszönöm, Dorian! Ez a szoba káprázatos! Soha életemben nem örültem így semminek! Na és a tánc! Te vagy a legjobb testvér, aki csak él a földön!

- Örülök, hogy tetszik, Lana! Szeretném, ha jól éreznéd itt magad, és semmiben sem szenvednél hiányt! Ha bármire szükséged van, szólj nyugodtan!

- Meglesz!

Most ő ölel magához, majd megfogja a kezem, és levonszol a konyhába.

Itt citromsárga és a fehér keveréke kápráztat el. A legmodernebb bútorok és felszerelések várják, hogy használatba vegyem őket. Bár még meg kell ismernem ezt a helyet.

- Ülj le! Vizet, narancslét, esetleg valami szénsavasat? – kérdezi kedvesen bátyám.

- Narancslét, köszönöm!

Figyelem, ahogy kiveszi a hűtőszekrényből a kívánt italt, és kitölt egy pohárra valót. Leteszi elém, és leül mellém, az egyik székre.

- Ha kigyönyörködted magad a házban, elmondhatnád, hogy mi történt a repülőn… - szólal meg néhány másodpercnyi csend után.

- Hiába gúnyolódsz! Tényleg gyönyörű ez a ház!

- Én nem gúnyolódom!

- Mindegy! Volt egy látomásom, ami se nem a múltban, se nem a jövőben történt, hanem azokban a pillanatokban, amikor láttam. Egy nőnek a gépen szívrohama volt, és én éreztem. Nem csak láttam, hanem éreztem a fájdalmát is.

- Hm…ez érdekes fejlemény, viszont nem tudok rá semmilyen magyarázatot. Bizonyos szempontból jó, hogy a jelent is látod. Itt a repülőgépen történtekre gondolok. Feltételezem azonnal szóltál az egyik utaskísérőnek, hogy baj van?!

- Persze, hogy szóltam!

- Tehát meg tudod akadályozni a rossz dolgokat anélkül, hogy feltűnést keltenél. Mert ha azt mondod, hogy szívrohama lesz az egyik utasnak, feltűnik, a majd szócska, ha érted mire gondolok?! – néz rám kérdőn. Én csak bólintok, és várom, hogy folytassa. – Így viszont nem. De az nem valami pozitív fejlődés, hogy te is átérzed a fájdalmat. Reményeim szerint nem történne veled semmi, ha nem lenne időben vége a látomásnak, de jobb lenne nem meg tudni, hogy mi történne, ha az elméletem még sem helyes…

A homlokán megjelenő aggodalmas ráncok megrémítenek.

Ebbe eddig be sem gondoltam. Mert mi történt volna, ha nem szakadok el időben a látomásomtól a repülőtéren? Szívrohamom lett volna, mint annak a nőnek? Esetleg mindketten meghaltunk volna? Istenem, ez annyira ijesztő!

- Egyet kell, hogy értsek veled! Nagyon gyorsan meg kell tanulnom, hogyan kell irányítani a látomásaim, különben akár meg is halhatok, igaz?

- Attól tartok, igen.

Ahogy ezt kimondja, hirtelen a jövőben találom magam.

Egy sötét hajú férfi fut valami elől. Nem tudom, hogy mi az a valami, csak annyit tudok kivenni, hogy akkora, mint egy medve, de egyáltalán nem hasonlít rá. Az érzés, amit érzek megijeszt.Nem tudom, mi az, csak annyit, hogy fontos nekem ez a férfi.

Teljes erővel koncentrálok, hogy vissza tudjak térni a jelenbe, és csodák csodájára sikerül.

Zihálva kapaszkodom meg az asztalban. Dorian a kezemet szorongatja, és mikor felnézek rá, meglátom a leplezetlen aggodalmat a szemeiben.

- Lana, mi történt? Jól vagy? – a rémület és az aggodalom a hangjából is tisztán kivehető.

- Jól vagyok, azt hiszem. Ez furcsa volt. Most kívülállóként láttam a történéseket. Eddig mindig valaki bőrébe bújtam, de most nem. Viszont csak koncentrálnom kellett, és már ismét itt voltam…vagyok.

- Akkor talán már tudjuk a módját annak, hogyan tudsz időben visszajönni.

- Szerintem, el lehet hagyni azt a talán-t. Érzem, hogy csak koncentrálnom kell, és máris vége.

- Ez csak jót jelenthet!

- Igen, szerintem is. De majd kiderül a továbbiakban. Viszont lenne itt még valami, amit el kell mondanom…

- Miről van szó, Lana?

- Találkoztam Sarah-val.

- Hogy mi?

- Jól hallottad. Találkoztam Sarah-val.

- De ez, hogy lehetséges?

- Nem tudom. Kimentem Lily és Sarah sírjához, hogy elbúcsúzzak tőlük, és egyszer csak egy réten vagy mezőn találtam magam. Sarah ott állt előttem, és azt mondta, soha nem hibáztattak engem a haláluk miatt, és hogy soha nem is fognak. Azt mondta szeretnek minket. Téged, anyát, apát és engem. Aztán eltűnt, én pedig Alan karjaiba rogytam. – Most pedig odabújok Dorianhoz, mert kitörni készül belőlem a zokogás. Ő már az első szavamnál elkezdte itatni az egereket.

Átülök az ölébe, és egymást ölelve sírunk.

- Azt nem mondtam, hogy megkért, hogy én se hibáztassam magam a történtek miatt, és érezzem jól magam. Megígértem neki, hogy csak a saját boldogságom fog érdekelni, és most már, ha akarnék, se tudnám magam okolni a történtekért. Felszabadult a lelkem, és végre boldog vagyok. - és most már inkább örömömben sírtam, mintsem szomorúságból. – Tudod, azt hiszem itt új életet kezdhetek.

Dorian még mindig nem tud megszólalni, de megpróbálja megállítani könnyeinek folyását.

Mikor ránézek, meglátom szemeiben a boldog csillogást. Rögtön tudom, annak örül, hogy már nem vádolom magam a történtek miatt, és végre szabadnak érzem magam.

- Örülök, hogy végre felfogod, nem a te hibád volt! – mondja ki hangosan azt, amit már a szemeiben is látok.

- Én is. Nem tudom elmondani, mennyire meg vagyok könnyebbülve! – egy pillanatra elgondolkozom. – Oké, ez most úgy jött ki, mintha teherként éltem volna meg ezt az egészet, pedig nem. Egyszerűen csak úgy érzem, mintha egy nagy kő esett volna le rólam, amiről nem is tudtam, hogy létezik.

- Hidd el, tudom, mire gondolsz! Én miattad éreztem bűntudatot, most viszont, hogy már nem okolod magad, mintha a szél fújta volna el.

Dorian mosolyogva nézett rám, én pedig rá. Azt eddig is tudtam, hogy bűntudata volt miattam, de azt nem is sejtettem, hogy még mindig gondot okozok neki. Ennek ellenére a boldogság hullámai magasra csapnak bennem, és a boldog mosolyt akarva sem tudnám letörölni az arcomról.

Ekkor eszembe jut, hogy még nem pakoltam ki a cuccaim.

- Dorian, ha nem bánod, elmegyek kipakolni a ruháim.

- Persze, menj csak! A fürdőszobában találod a gardróbot. – Ő sem tudja abbahagyni a mosolygást.

Megfogom a lépcső alá tett csomagjaim, és elindulok fel a szobámba, hogy immár ténylegesen elkezdjem az új életem.

Fortuna - Negyedik fejezet

Negyedik fejezet

Arra ébredek, hogy valaki rázza a vállam.
Értetlenül felnézek, és egy mosolygós utaskísérővel találom szemben magam.
Visszamosolygok rá, miközben megint azon töröm a fejem, hogy mit álmodhattam. Utálom, amikor elfelejtem az álmaim.
- Elnézést! Hamarosan leszállunk, kérem, kapcsolja be az övét – ránt ki a fiatal nő a gondolataimból.
- Köszönöm, hogy felébresztett! – mosolygok én is.
- Nincs mit, kisasszony! Ez a dolgom. – mondja, majd elmegy.
Gyorsan bekapcsolom az övemet, és izgatottan várom, hogy leszálljon a gép.
Azon gondolkodom, hogy milyen lesz viszontlátni Doriant. Már legalább egy éve, hogy nem…
Nem tudom befejezni még gondolatban sem a mondatot, mert egy látomásban találom magam.
Egy ismeretlen lány bőrében találom magam. Fogalmam sincs arról, hogy ki Ő, csak azt tudom, hogy rosszul érzi magát. Megpróbál szólni valakinek, de nem tud. Mikor jobban körülnéz, észreveszem, hogy azon a repülőn ül, amin én is.
Ha jobban belegondolok, talán láttam is, amikor a helyemre mentem.
Hirtelen fájdalmat érzek a szívemben, és nem tudom, mi történik. Ilyen még soha nem volt. Az oké, hogy érzem, amit mások, de még nem volt rá példa, hogy én is ugyanúgy szenvedjek, mert a saját testemmel is megtörténik az, ami a másik emberrel.
Minden erőmmel megpróbálok visszatérni a testembe.
És végre sikerül. Gyorsan felugrok az ülésből, és az egyik utaskísérőhöz rohanok.
- Kisasszony, kérem, maradjon ülve!
- Elnézést, mindjárt, csak az egyik utas rosszul érzi magát.
- Melyik lenne az? – néz rám kicsit rémült tekintettel.
- Nem tudom, csak annyit tudok, hogy rosszul van, és segítségre van szüksége.
- Azonnal megkeresem, maga pedig üljön vissza! – mondja, és elrohan.
Kicsit megnyugszom, mert meg fogják találni, és minden rendben lesz. De továbbra sem értem, miért mardosta az én szívemet is a fájdalom…
Komolyan mondom, ez egyre rosszabb lesz.
Néhány pillanat múlva megjelenik az utaskísérő, akivel beszéltem.
- Köszönöm, hogy szólt, igaza volt!
- Segítek, ahol tudok! – mosolygok rá. Jézusom! Hogy tudok ilyen abszolút közhelyet mondani??? Elhányom magam magamtól. Na, ez megint hülyén hangzik…
- Nagyon kedves magától…
Látszik szegény nőn, hogy mindjárt kitör belőle a röhögés, a válaszom hallatán. Hát nem is csodálom…
Egymásra mosolygunk, és Ő elmegy.
Én kinézek az ablakon, és figyelem, ahogy egyre közelebb érünk a földhöz.
Hát megérkeztem. Ez lesz az új otthonom. Vagyis majd csak egy óra múlva leszek otthon, ugyanis Forksig még egy óra az út. Minden esetre az idő nem fog olyan sokat változni…és hát így sem túl derűs a kilátás… De hát tudtam, mit választok…
Hirtelen eszembe jut a lista, amit még reggel „írtam” fejben.
El kell mesélnem Doriannak, hogy mit láttam itt a repülőn. Nem tudom, mit fog szólni hozzá. Talán lesz valami magyarázata ezekre a dolgokra… Na és persze mindenképp el kell neki mondanom, hogy találkoztam Sarahval.
Remélem, megnyugszik majd, ha megtudja, jól vannak, és boldogok.
Biztosan örülni fog, hogy végre nem gyötröm magam a történtek miatt. Igaz, ez Sarah akarata. De van egy olyan érzésem, hogy ha akarnék, se tudnék gyötrődni tovább. Viszont egyre inkább érzem, hogy ez így jó. Forksban egy teljesen új életet kezdhetek.
Gondolatmenetem végére elérkezik a leszállás pillanata.
Felállok, és a kijárat felé veszem az irányt. Kifelé menet meglátom a nőt, aki rosszul volt. Nem tudom, honnan, de tudom, hogy Ő volt az. Szegény, elég sápadt… Biztos kimerítette az a rohamszerűség…
Mikor leszállok a repülőről, rögtön a csomagok felé veszem az irányt.
Hál’ Istennek, nem kell sokáig várnom.
Mikor már minden csomagomat megtalálom, körülnézek.
Olyan csodálatos látni a nyüzsgő embereket, ahogy tolonganak a csomagjaikért. Nem tudom, miért utálják ezt az emberek. Én imádom nézni ezt a nyüzsgést, és a részévé válni is szeretek.
Miután jól megnézem az elém táruló látványt, elindulok megkeresni a bátyámat.
Folyamatosan az jár az eszemben, hogyan fog fogadni, és milyen lesz együtt élni.
Lényegében nem csak azért jövök ide a nyár hátralevő részére is, mert meg akarok ismerkedni a környezetemmel, és mert barátokat akarok szerezni, hanem azért is, hogy Doriannal megszokjuk egymást. Ugyanis lehet, hogy nem fog működni ez az együttélés dolog, és akkor még mindig kezdetem az iskolát Mexikóban.
Nem kell sokáig keresgélnem. Szinte azonnal megtalálom Doriant, aki a tömeget kutatja utánam.
Elkezdek felé rohanni, és a nyakába ugrok.
- Dorian!
- Lana! Édes kicsi Lanam! Milyen régen láttalak! – ölel át szorosan. Egy pillanatig sem kételkedik abban, hogy esetleg más ugrott a nyakába, és meg sincs döbbenve.
Szorosan öleljük egymást, és nekem kicsordulnak a könnyeim. Istenem, milyen jó újra vele lenni!
Meg sem tudok szólalni, mikor elenged, csak peregnek a könnyeim.
Dorian újra átölel, majd letörli a könnyeimet. Egyik kezével megfogja a kezemet a másikkal az egyik bőröndömet, és a meghatottságtól szótlanul, elhagyjuk a repteret.
Sokszor nézünk egymásra, és csak mosolygunk.
Ez most lehet, hogy úgy hangzik, mintha szerelmesek lennénk egymásba, de nem. Egyszerűen csak nagyon szeretjük egymást.
Beülünk a kocsiba, és kiszakadnak belőle a kérdések.
- Drága Lanam! Hogy vagy? Milyen volt az út? Milyen volt az életed, miután elmentem? Mi történt veled mióta nem láttalak?
- Várj! Egyszerre csak egyet! – összenézünk, és elnevetjük magunkat. – Oké, oké! Akkor sorrendben a válaszok… Nézzük csak. Jól vagyok, sőt! Végre boldog vagyok! Az utat végigaludtam, de azért kellemes volt, leszámítva egy kis kellemetlenséget, de ezt majd később! – kíváncsian néz rám, de én nem vagyok hajlandó most elmondani a részleteket. – Számomra nehéz volt az élet nélküled! Nem volt senki, akivel beszélgetni tudtam volna. – jelentőségteljes pillantást vetek rá, és látom, hogy megérti a célzást. – A látomásaim egyre rosszabbak, és egyre gyakoribbak. Szakítottunk Alannel, de mielőtt eljöttem volna, ismét szerelmet vallott. Komolyan mondom, és nem tudok elmenni a pasikon! – vágok egy vicces grimaszt, mire elneveti magát.
- Pedig nem vagyunk olyan bonyolult lelkek, mint ti nők!
- Na, legalább majd segítjük egymást a szerelemben…
- Ebben teljesen igazad van! Nem ártana már valami barátnőt szereznem…
- Valami barátnőt? – nézek rá megrökönyödve. – Ez az első számú probléma veled! Nem vagyunk tárgyak! – jelentem ki határozottan.
- Én nem is azt mondtam, hogy tárgyak vagytok… - mondja védekezésként.
- Akkor ne is nevezz minket valaminek!
- Oké, oké, csak nyugi! Nem kell felkapni a vizet! – most már a hangsúlya is védekező.
Elgondolkozom. Tényleg nem kéne így felkapnom a vizet…
- Bocsi! Túlreagáltam! Mostanában kicsit ideges vagyok…
- Semmi baj, hugi! Most már elmondod, mi történt a repülőn? – kérdezi kíváncsian.
- Öhm… inkább majd ha hazaértünk. Nem akarom magam ismét beleélni. A lényeg, hogy volt egy fura látomásom. Nagyon furcsa volt!
- Nem igazán értem, de remélem, semmi szörnyűség nem történt?!
- Hát nem mondanám szörnyűségnek, de a látomásaim kezdenek egyre élethűbbek lenni…
- Most már nagyon k1váncsivá tettél! De hamarosan hazaérünk. – elgondolkodik egy pillanatra. – Nem tudom szavakkal kifejezni, mennyire örülök, hogy itt vagy velem, Lan! Olyan régen volt már velem valaki! Tudod, itt senkire sem számíthatok…
- Hogy hogy? Nem szereztél barátok? Akkor miért nem jöttél vissza? – ezt most nagyon nem értem. Doriant mindig mindenki szerette, soha nem volt magányos. De ha mégis az lett volna, haza jött volna!
- Nem arról van szó, hogy nincsenek barátaim. Csak egyszerűen nincs senki, akiben megbízhatnék. Komolyan mondom, a pasik néha pletykásabbak, mint a nők! Hiába kérem, hogy ne mondják el senkinek, másnap, már az egész város arról beszél, amit mondtam… - keserűen felnevet. – Most legalább itt leszel te! Előled nincs mit titkolnom!
- Örülök, hogy megbízol bennem, és ezek szerint tényleg nem vagyok a terhedre…
Megérzi a levegőben lógó kérdést.
- Meg se forduljon a fejedben, hogy a terhemre vagy! Szeretlek, és szeretek veled élni!
- Oké, megértettem! – mosolygok rá. – És én is szeretlek!
Néhány pillanatra a gondolatainkba merülünk, és én rájövök, hogy még nem is nagyon mesélt semmi arról, hogy milyen itt az élete. Leszámítva persze a fiúk pletykásabbak, mint a lányok részt.
- Dorian! Te még nem is meséltél magadról!
- Majd miután te elmesélted, mi történt a repülőn.
Megállítja az autót, és én csodálkozva nézek körül.
Máris megérkeztünk volna? Észre sem vettem, hogy már egy órája kocsikázunk…
- Itt laksz? – kérdezem álmélkodva. – Ez csodálatos! Nagyon szép házad van, legalább is kívülről káprázatos!
Jól megnézem magamnak új otthonomat.
A fehér és a barna kombinációja dominál. Kétemeletes, az egyik faj szinte teljes egészében üvegből van.
Nagyon remélem, hogy a szobám egyik fala üvegből lesz, ugyanis imádom a szép kilátást!
A ház szinte már az erdőben van. Van egy gyönyörű verandája, és legalább egy erkélye. Nagyon remélem, hogy nem csak egy van belőle… A lépcső és a veranda tölgyfából van. Az ajtót fehérre festették, míg az ablakokat barnára. Hatalmas kert van a ház előtt, ahol remekül lehet szórakozni.
Mindig is ilyen házban szerettem volna élni. Hát most megkapom. Valóra válik minden álmom.
- Hahó! Nem is akarod megnézni belülről? – Dorian hangja ragad ki csodálkozásomból.
Már alig várom, hogy lássam belül is! – akarom mondani, de nem jön ki egy szó sem a számon. Csak csillogó szemekkel nézek rá, Ő pedig megpróbál elfojtani egy mosolyt.
Megragad a karomnál fogva, és a ház felé kezd húzni. Mikor belépek, nem csalódom…

Fortuna - Harmadik fejezet

Mindenkinek kellemes húsvéti ünnepeket kívánok! :)



Harmadik fejezet


Csak zokogok, és zokogok, nem tudom megállítani a könnyeimet.
Alan erősen szorít magához. Nem tudja, mi történt, mégis érzi, hogy szükségem van rá.
Most már örülök, hogy nem egyedül jöttem ide.
Folyamatosan Sarah képe lebeg előttem, és próbálok kapaszkodni az egyre halványuló emlékekben.
Láttam, hogy jól van. Hát nem ezt akartam? Boldognak kéne lennem.
Hirtelen érzem a boldogságot a szívemben, és rá kell jönnöm, hogy örömömben sírok.
Mikor megpróbálom érezni a kést a szívemben, észreveszem, hogy nincs ott, és a szívem újra egy egész.
Hát ez volt az, az elviselhetetlen fájdalom, amit néhány másodperce éreztem.
Mikor újra Sarahra gondolok, már csak az életében eltöltött közös perceket látom. Eltűnt az iménti találkozás minden pillanata. Mintha meg sem történt volna, de én tudom, hogy vele voltam, hogy átölelt, hogy suttogott nekem… hogy meggyógyította a szívem.
Lassan már csak pityergek, ezért eltolom magamtól Alant.
- Sajnálom! Nem kellett volna így kiborulnom! – mondom, mire végigsimít az arcomon.
- Ne érezd rosszul magad! Azért vagyok itt, hogy legyen kibe kapaszkodnod! És mert szeretlek!
- Köszönöm, hogy itt vagy! – válaszolok a „szeretlek” részt figyelmen kívül hagyva.
Ránézek az órámra, és rémülten veszem észre, hogy 20 perc múlva indul a gépem Seattle-be.
- Alan, hazakísérsz, vagy van valami dolgod?
- Hát az az igazság, hogy lenne néhány elintézni valóm, de ha akarod, hazakísérlek!
- Menj csak nyugodtan!
Odalépek hozzá, és megölelem. Mikor készülök elhúzódni, megcsókol.
Ellenkezni kezdek, és ezt megérezve elhúzódik.
Bűnbánóan néz a szemembe.
- Bocsáss meg! Muszáj volt. Vedd búcsúcsóknak, oké?
- Oké, de remélem, tudod, hogy nem vagyunk együtt?!
- Igen, tudom. De most menj, mert lekésed a gépet!
Gyorsan megölelem, és már rohanok is haza.
Futva teszem meg az utat hazafelé, közben hálát adok az égnek, hogy még csak nyár eleje van.
A boldogságot, ami a temetőben elöntött, még mindig érzem.
Jó érzés a hosszú idő óta futni egy kicsit, és nézni a mellettem elsuhanó tájat.
Soha nem gondoltam volna, hogy 18 éves korom előtt elhagyom New York-ot, ezért mindent ezerszer jobban megnézek, mint általában.
Szinte észre sem veszem, hogy hazaérek, csak automatikusan bemegyek a házba.
Anya szigorúan néz rám:
- Hol voltál ilyen sokáig?- kérdezi.
- A temetőben. – felelem boldogan.
A szigorúsága átvált gyanús arckifejezésbe.
- Akkor miért vagy ilyen boldog?
- Mert érzem, hogy megbocsátottak nekem, és Forksban új életet kezdhetek.
- De nem akarod őket elfelejteni, ugye?
- Anya! Hogy mondhatsz ilyet?! Ők a testvéreim! Eszembe sem jutott, hogy elfelejtsem azt, ami történt. Csak egyszerűen tudom…érzem, hogy végre boldog lehetek. Érted?
Ezt nem hiszem el! Mit képzel rólam a saját anyám? Egyáltalán, hogy felejtheti el az ember, hogy van…vagyis volt két testvére, akik miatta haltak meg?! Ilyen is csak velem történik…
Gondolkodik egy kicsit, majd rám néz, és megszólal:
- Na, eredj! Hozd a cuccod! Indulunk!
Felrohanok a szobámba, gyorsan megkeresem az utazótáskámban a fehér kabátom – ugyanis Forksban nem lesz ilyen meleg – és leviszem a bőröndöm.
Gyorsan betesszük a csomagjaimat a kocsiba, és már száguldunk is.
Út közben azon gondolkodom, milyen kár, hogy apa ma is késő estig dolgozik.
Aztán ismét elönt a nyugalom és a boldogság.
A repülőtérre érve anya megállít.
Jaj, anya csak gyorsan, mert lekésem a gépet… - gondolom magamban.
- Kicsikém, vigyázz magadra, és ígérd meg nekem, hogy amint leszáll a gép, felhívsz!
- Ne aggódj annyit, anya! De ha ettől megnyugszol: ígérem, hogy vigyázok magamra, és felhívlak, amint lehet!
Anya bólint, magához szorít, és én elindulok a repülőgép felé.
Az utaskísérő kedvesen fogad, megmutatja, hol a helyem.
Leülök, a fülembe teszem a fülhallgatóm, és előveszek egy könyvet.
Olvasás közben összegzem a New York-i életem.
Úgy gondolom, jól éltem, nem keveredtem bajba soha, mindig jól tanultam, a barátaim szerettek és én is őket. És nem utolsó sorban nagyon boldog családban nőttem fel. Viszont van egy folt ezen a gyönyörűséges életemen. Ez a folt nem más, minthogy megöltem Lilyt és Saraht, a húgaimat.
Itt megállok, és sokat agyalok. Majd rájövök, hogy megbocsátottak nekem, és megígértem Sarahnak, hogy csak a saját boldogságommal fogok törődni.
Hirtelen eszembe jut valami.
Hát nem furcsa, hogy pont most költözök el, és pont most kapok megbocsátást az ikrektől?
Csak azt sajnálom, hogy Lilyt nem láthattam.
A nagy gondolkodásban rájövök, hogy Forksban tiszta lappal indíthatok új életet, hála Lilynek és Sarahnak. Senki sem fogja tudni, hogy mi történt csak az, akinek elmondom, és végre boldog lehetek.
Elteszem a könyvet, és kinézek az ablakon.
Milyen jó lesz Forksban lakni, és újra a bátyámmal lenni! Már annyira hiányzik!
Mire befejezem a gondolatmenetet elnyom az álom, és ismét azzal a gyönyörű, éjfekete hajú fiúval álmodom.