Frotuna - Ötödik fejezet

Sziasztok!
Meghoztam az új részt, és nagyon szeretném, ha elhalmoznátok komikkal, mert így nem tudom, hogy érdemes-e folytatnom...
Előre is nagyon köszönöm!
Jó olvasást!

Puszi! (L)


Ötödik fejezet

Egy hosszú folyosón találom magam, ahol a fehér uralja a teret. A szám tátva marad, és a továbbiakban sem tudom becsukni.

Végigmegyek a folyosón, belépek a nappaliba, ahol a kényelem az úr. A mélykék és a fehér kombinációja káprázatos látványt nyújt. Hatalmas kanapé fogad, ami nagyon kényelmesnek látszik. A szoba közepén üvegasztal áll, amit néhány családi fotó díszít. Az üvegfal felé fordulva még a lélegzetem is eláll. Az erdő csak egy karnyújtásnyira van tőlem. Innen látszik a hátsó kert, ahol egy kisebb tó és kerti-sütésre alkalmas felszerelést látok.

Elgondolkozom azon, hogy Dorian mennyit kereshet. Az egyetemet is a saját fizetéséből finanszírozza, és még egy ilyen kényelemes házat is be tud rendezni.

Ahogy körbefordulok, meglátok egy csúcstechnológiájú számítógépet. Megbabonázva lépek mellé, és csodálattal húzom végig rajta az ujjaim.

Ezt nem hiszem el! Nem is Forksba jöttem, hanem a Mennyországba!

- Tetszik? – Dorian hangja ránt le ismét a földre. Ránézek, és látom, hogy nagyon igyekszik visszafojtani a kitörni készülő nevetését.

- Nem úgy nézek ki, mint akinek tetszik?! – kérdezem cinikusan. – Ez a ház káprázatos! Hol is dolgozol tulajdonképpen?

- Egy ügyvéd asszisztense vagyok, és miután befejeztem az egyetemet, felvesz a segédjének. Ha emlékszel még, ügyvédnek tanulok… - mosolyog.

- Azért annyira még nem lyukacsos a memóriám! - fintorgok. – Ami azt illeti, jól megfizethet, ha még egy ilyen házra is pénzed van…

- Nem panaszkodhatok! De gyere, nézd meg a szobádat. Szerintem tetszeni fog!

Megfordul, és elindul a lépcsőn – amit csak most veszek észre – fölfelé. Jól megnézem a fenti folyosót, és persze benézek a nyitott ajtókon is.

Két fürdőszobát, három hálószobát – megjegyzem valószínűleg egyik sem az enyém, mert nem mentünk be -, egy TV-szobát és egy kisebb kaszinót számolok meg utunk végére. Ezt nevezem! Ilyen gazdagon felszerelt házat még nemigen láttam! Ezt szóvá is teszem.

- Dorian, most komolyan. Mennyi pénzed van?

Bátyám ezen csak mosolyog, és nem válaszol.

- Én máris szerelembe estem! Pedig nem vagyok itt túl rég óta!

- Örülök, hogy tetszik, hugi! Remélem, jól fogod itt érezni magad!

- Meghiszem azt!

- Hát itt volnánk. Ez itt a te szobád. – kitárja előttem az ajtót, én pedig nem hiszek a szememnek.

Komolyan mondom, most már meg sem lepődök. Ennek ellenére megint nem tudom becsukni a szám. A fehér és a homokszín színekben pompázó szoba a ház éke. Ezt anélkül is meg tudom mondani, hogy nem is láttam még mindent.

A süppedős homokszín szőnyegre lépve megtorpanok, és körülnézek.

Az ajtóval szembeni fal üvegből van, előtte egy hófehér baldachinos ágy. Jobbra szintén fehér íróasztal, amin egy homokszín – fogalmam sincs, hol lehet ilyet szerezni – laptop várja, hogy használatba vegyem.

Az asztal mellett egy ajtót pillantok meg. Odalépek, kinyitom, és már nem vagyok meglepődve, hogy egy fürdőszobát látok magam előtt. Ez tökéletesen átlagos fürdőszoba, nincs benne semmi extrém.

Visszalépve a szobába, a „bejárati” ajtó felett meglátok egy hatalmas plazmatévét.

Az íróasztallal szembeni fal egy könyvespolcot foglal magában. Tele van könyvekkel, díszekkel, és egy részét filmekkel tömték tele.

Észreveszek egy kis részt, ahol táncjátékok vannak. Körülnézek, és meglátom a DVD-lejátszót a laptop mellett, ami valószínűleg össze van kötve a TV-vel. Feltételezem, hogy a játékokhoz valahol találok majd egy szőnyeget is, amit hozzá tudok kötni TV-hez. Hiába, Dorian tudja, hogy a tánc az életem.

Odaszaladok hozzá, és szorosan átölelem.

- Köszönöm, Dorian! Ez a szoba káprázatos! Soha életemben nem örültem így semminek! Na és a tánc! Te vagy a legjobb testvér, aki csak él a földön!

- Örülök, hogy tetszik, Lana! Szeretném, ha jól éreznéd itt magad, és semmiben sem szenvednél hiányt! Ha bármire szükséged van, szólj nyugodtan!

- Meglesz!

Most ő ölel magához, majd megfogja a kezem, és levonszol a konyhába.

Itt citromsárga és a fehér keveréke kápráztat el. A legmodernebb bútorok és felszerelések várják, hogy használatba vegyem őket. Bár még meg kell ismernem ezt a helyet.

- Ülj le! Vizet, narancslét, esetleg valami szénsavasat? – kérdezi kedvesen bátyám.

- Narancslét, köszönöm!

Figyelem, ahogy kiveszi a hűtőszekrényből a kívánt italt, és kitölt egy pohárra valót. Leteszi elém, és leül mellém, az egyik székre.

- Ha kigyönyörködted magad a házban, elmondhatnád, hogy mi történt a repülőn… - szólal meg néhány másodpercnyi csend után.

- Hiába gúnyolódsz! Tényleg gyönyörű ez a ház!

- Én nem gúnyolódom!

- Mindegy! Volt egy látomásom, ami se nem a múltban, se nem a jövőben történt, hanem azokban a pillanatokban, amikor láttam. Egy nőnek a gépen szívrohama volt, és én éreztem. Nem csak láttam, hanem éreztem a fájdalmát is.

- Hm…ez érdekes fejlemény, viszont nem tudok rá semmilyen magyarázatot. Bizonyos szempontból jó, hogy a jelent is látod. Itt a repülőgépen történtekre gondolok. Feltételezem azonnal szóltál az egyik utaskísérőnek, hogy baj van?!

- Persze, hogy szóltam!

- Tehát meg tudod akadályozni a rossz dolgokat anélkül, hogy feltűnést keltenél. Mert ha azt mondod, hogy szívrohama lesz az egyik utasnak, feltűnik, a majd szócska, ha érted mire gondolok?! – néz rám kérdőn. Én csak bólintok, és várom, hogy folytassa. – Így viszont nem. De az nem valami pozitív fejlődés, hogy te is átérzed a fájdalmat. Reményeim szerint nem történne veled semmi, ha nem lenne időben vége a látomásnak, de jobb lenne nem meg tudni, hogy mi történne, ha az elméletem még sem helyes…

A homlokán megjelenő aggodalmas ráncok megrémítenek.

Ebbe eddig be sem gondoltam. Mert mi történt volna, ha nem szakadok el időben a látomásomtól a repülőtéren? Szívrohamom lett volna, mint annak a nőnek? Esetleg mindketten meghaltunk volna? Istenem, ez annyira ijesztő!

- Egyet kell, hogy értsek veled! Nagyon gyorsan meg kell tanulnom, hogyan kell irányítani a látomásaim, különben akár meg is halhatok, igaz?

- Attól tartok, igen.

Ahogy ezt kimondja, hirtelen a jövőben találom magam.

Egy sötét hajú férfi fut valami elől. Nem tudom, hogy mi az a valami, csak annyit tudok kivenni, hogy akkora, mint egy medve, de egyáltalán nem hasonlít rá. Az érzés, amit érzek megijeszt.Nem tudom, mi az, csak annyit, hogy fontos nekem ez a férfi.

Teljes erővel koncentrálok, hogy vissza tudjak térni a jelenbe, és csodák csodájára sikerül.

Zihálva kapaszkodom meg az asztalban. Dorian a kezemet szorongatja, és mikor felnézek rá, meglátom a leplezetlen aggodalmat a szemeiben.

- Lana, mi történt? Jól vagy? – a rémület és az aggodalom a hangjából is tisztán kivehető.

- Jól vagyok, azt hiszem. Ez furcsa volt. Most kívülállóként láttam a történéseket. Eddig mindig valaki bőrébe bújtam, de most nem. Viszont csak koncentrálnom kellett, és már ismét itt voltam…vagyok.

- Akkor talán már tudjuk a módját annak, hogyan tudsz időben visszajönni.

- Szerintem, el lehet hagyni azt a talán-t. Érzem, hogy csak koncentrálnom kell, és máris vége.

- Ez csak jót jelenthet!

- Igen, szerintem is. De majd kiderül a továbbiakban. Viszont lenne itt még valami, amit el kell mondanom…

- Miről van szó, Lana?

- Találkoztam Sarah-val.

- Hogy mi?

- Jól hallottad. Találkoztam Sarah-val.

- De ez, hogy lehetséges?

- Nem tudom. Kimentem Lily és Sarah sírjához, hogy elbúcsúzzak tőlük, és egyszer csak egy réten vagy mezőn találtam magam. Sarah ott állt előttem, és azt mondta, soha nem hibáztattak engem a haláluk miatt, és hogy soha nem is fognak. Azt mondta szeretnek minket. Téged, anyát, apát és engem. Aztán eltűnt, én pedig Alan karjaiba rogytam. – Most pedig odabújok Dorianhoz, mert kitörni készül belőlem a zokogás. Ő már az első szavamnál elkezdte itatni az egereket.

Átülök az ölébe, és egymást ölelve sírunk.

- Azt nem mondtam, hogy megkért, hogy én se hibáztassam magam a történtek miatt, és érezzem jól magam. Megígértem neki, hogy csak a saját boldogságom fog érdekelni, és most már, ha akarnék, se tudnám magam okolni a történtekért. Felszabadult a lelkem, és végre boldog vagyok. - és most már inkább örömömben sírtam, mintsem szomorúságból. – Tudod, azt hiszem itt új életet kezdhetek.

Dorian még mindig nem tud megszólalni, de megpróbálja megállítani könnyeinek folyását.

Mikor ránézek, meglátom szemeiben a boldog csillogást. Rögtön tudom, annak örül, hogy már nem vádolom magam a történtek miatt, és végre szabadnak érzem magam.

- Örülök, hogy végre felfogod, nem a te hibád volt! – mondja ki hangosan azt, amit már a szemeiben is látok.

- Én is. Nem tudom elmondani, mennyire meg vagyok könnyebbülve! – egy pillanatra elgondolkozom. – Oké, ez most úgy jött ki, mintha teherként éltem volna meg ezt az egészet, pedig nem. Egyszerűen csak úgy érzem, mintha egy nagy kő esett volna le rólam, amiről nem is tudtam, hogy létezik.

- Hidd el, tudom, mire gondolsz! Én miattad éreztem bűntudatot, most viszont, hogy már nem okolod magad, mintha a szél fújta volna el.

Dorian mosolyogva nézett rám, én pedig rá. Azt eddig is tudtam, hogy bűntudata volt miattam, de azt nem is sejtettem, hogy még mindig gondot okozok neki. Ennek ellenére a boldogság hullámai magasra csapnak bennem, és a boldog mosolyt akarva sem tudnám letörölni az arcomról.

Ekkor eszembe jut, hogy még nem pakoltam ki a cuccaim.

- Dorian, ha nem bánod, elmegyek kipakolni a ruháim.

- Persze, menj csak! A fürdőszobában találod a gardróbot. – Ő sem tudja abbahagyni a mosolygást.

Megfogom a lépcső alá tett csomagjaim, és elindulok fel a szobámba, hogy immár ténylegesen elkezdjem az új életem.