BOLDOG KARÁCSONYT MINDENKINEK! :)

Lina <3

u.i.: ma vagy holnap kezdem el írni a fejezett, szóval szilveszter előtt biztosan lesz friss ;)

Dupla díj és infó

Hát... Először is... Nagyon szépen köszönöm rek@-nak a díjakat! :) Úgy érzem, az utóbbi időben nem igazán érdemeltem ki...

Három dolog magamról:
1. Nagyon szégyenlem magam, amiért régen hoztam frisst, és így elhanyagoltam az egész blogot!
2. Nap mint nap hulla fáradtan érek haza, de megéri, mert imádom a sulit! :)
3. Én vagyok a leggazdagabb a Világon, mert négy csodálatos ember barátságát mondhatom a magaménak! :)

A díjakat Anee-nek ajánlom! :)




















Másodszor...
Néhány infó a firssekről:
Pontos időpont nincs, de remélem, hogy karácsonyi ajándék gyanánt két extra hosszú fejezettel jövök majd... De még semmi sem biztos! :/
Őszintén sajnálom, hogy elmaradt az ígért friss, de egyszerűen nem tudtam megírni... :(
Megértéseteket kérem, és köszönöm annak a néhány embernek a kitartást, aki szinte minden nap felnéz!
A téli szünetben, mint már régebben mondtam, csak és kizárólag ebből a töriből fogok frisselni, így remélem, ki tudlak engesztelni Titeket!
Sőt, lehet, hogy a Sophit bezárom, hogy több időm legyen erre a blogra. :) :/

Ne felejtsétek el, hogy szeretlek Titeket, és tiszta szívemből köszönöm, hogy még most is velem vagytok! :)

Tehát, hamarosan friss! :)

Puszi
Lina ♥

u.i.: mindenkinek kitartást a félévi hajrához! :)

Fontos!

A TÖRTÉNETEIM ÉS A BLOGOLÁS SORSÁRÓL SZÓLÓ SZAVAZÁST INDÍTOTTAM A FŐBLOGON. KÉREK MINDENKIT, AKINEK CSAK EGY KICSIT IS FONTOS LEGALÁBB AZ EGYIK TÖRTÉNETEM, ÉS TALÁN ÉN IS, AZ SZAVAZZON!

Alblog

Sziasztok!
Csak jelenteni szeretném, hogy elkészült az alblog... Nézzetek be! :) A bennert az oldalsávban találjátok. :)

Puszi
Lina

Szavazás - főblog

Sziasztok!

Kitettem a szavazást az alblogokkal kapcsolatban a főblogra! Igyekezzetek szavazni, hisz csak két napotok van!

És infó a frissről is... :)

Puszi
Lina

Főblog :)

Sziasztok!

Csak értesíteni szeretnélek titeket, hogy szavazás és infó van a főblogon! :) Az oldalsávban megtaláljátok a bennert, amivel odataláltok! :)

Puszi
Lina ♥

Főblog

Sziasztok!
Jelenteném, hogy készítettem egy főblogot.
Oda fogom kiírni a frissek pontos időpontját, és onnan is el tudtok majd találni az aloldalakhoz (ha megszavazzátok őket).
Katt a képre! :)


Puszi
Lina

Blogajánló :)

Sziasztok!
Szeretném, ha benéznétek rek@ blogjára! Szerintem kifejezetten van tehetsége az íráshoz! Fent van az első fejezet! :)
Katt a képre! :)

Puszi
Lina

u.i.: ne feledjétek a szavazásokat és a lentebb található fejezetet! :)

Tizenhatodik fejezet

Nagyon szépen köszönöm azt a rengeteg kommentet az előző fejezethez!!! :)
Jó olvasást!

Tizenhatodik fejezet

Lucas szemszöge

Folyamatosan a lépcső előtt heverő Lanat látom magam előtt. Nem tudom kiverni a fejemből. Mióta hazaértem, vagyis körülbelül öt órája csak azon zakatol az agyam, hogy miért esett le? Mi történhetett? De persze Dorian hazaküldött, mielőtt megtudhattam volna a választ. Pedig szerettem volna Vele menni.

Most a telefon előtt ülök arra várva, hogy valaki felhívjon és értesítsen szerelmem állapotáról. De már órák óta semmi.

Abba bele sem merek gondolni, hogy nem ébred fel…

Megrázom a fejem. Jobb, ha nem is gondolok ilyesmire…

Ahogy szörnyűbbnél szörnyűbb gondolatok kergetik egymást a fejemben, megszólal a telefon, és én végre hírt kapok.

Lana szemszöge

*Néhány órával később*

Arra ébredek, hogy iszonyatosan fáj a fejem. Nem tudom, mi van velem, csak azt, hogy minden porcikám fáj.

Nagy nehezen megmozdítom a kezem, és néhány tizedmásodperc múlva érzem, hogy valaki megszorítja.

Lassan kinyitom a szemem, és körülnézek.

Először nem nagyon értem, hol vagyok, de aztán minden beugrik.

A látomás, a zuhanás, a fájdalom és a végtelen sötétség.

A pillantásomat a kezemre kapom, amit valaki más fog. Felnézek, és meglátom bátyám aggódó arcát.

- Ho…hol vagyok? – kérdezem Őt.

- Kórházban, kicsim. Leestél a lépcsőn, és elájultál.

- Igen, ezt tudom – felelem erőtlenül. – Súlyosak a sérüléseim?

- Nem. Szerencsére csak néhány zúzódásod és horzsolásod van csak.

- De éreztem, hogy eltört valamim. – Hangom erőtlenül cseng, belül erősen uralkodik a bizonytalanság.

- Nem tört el semmid, szívem! Biztosan csak a nagy ütődést érezted. Az orvos azt mondta, tényleg mázlista vagy, hogy nem történt nagyobb bajod.

- Igen, nagy szerencse – mondom elgondolkozva. De én tényleg éreztem, hogy eltörött valami bennem… Nem értem… - És, mikor mehetek haza? – jut eszembe a legfontosabb kérdés.

- Nem tudom. Mindjárt szólok az orvosnak, hogy felébredtél, és akkor talán megtudjuk.

- Rendben! – Megszorítja a kezem, feláll, és megindul az ajtó felé. – Dorian! – állítom meg.

- Igen? – fordul vissza.

- Sajnálom! – Olyan halkan ejtem ki a szót a számon, hogy nem vagyok biztos benne, hogy meghallotta. De mikor megszólal, tudom, hogy igen.

- Nincs mit sajnálnod, drágám! Majd elmeséled, mi történt, amikor hazamentünk, rendben?

- Oké.

Csak nézem, ahogy kimegy az ajtón, miközben a látomáson gondolkozom.

Lucas kezdi túlzásba vinni a dolgokat. Igaz, a féltékenykedős jelenet még nem történt meg, de amit ma tett, felháborító! Lehet, hogy nem leszünk még egynaposak sem. Ha így folytatja tovább, szakítok vele!

Ekkor eszembe ötlik egy gondolat.

Mi lenne, ha elmennénk moziba. Nem kettesben, hanem jó sokan. Talán a barátainak is van kedvük eljönni. Remélem, majd akkor megérti az emberekkel való viszonyomat… még ha az Alanhez fűződő érzéseimet nem is…

Merengésemből az ajtó nyílása ránt ki. Belép a doktor, a nyomában pedig Dorian.

A doki elvégez minden rutinvizsgálatot, és kijelenti: a horzsolásokon és a zúzódásokon kívül, nincs semmi bajom. Mikor panaszkodok, hogy minden porcikám fáj, ad egy receptet, hogy váltsuk be a patikában, és vegyek be belőle kettőt. Dorian megkérdezi, mikor mehetek haza, mire a válasz: akár most rögtön.

Átöltözöm, összeszedem a kevéske kis holmimat, amit bátyám behozott nekem, és elindulunk haza.

Csak most veszem észre, hogy besötétedett, és fogalmam sincs, mennyire jár az idő.

- Dorian, hány óra van? – kérdezem.

- Tíz lesz néhány perc múlva.

- Ilyen sokáig voltam eszméletlen? – döbbenek meg.

- Azt is vedd számításba, hogy már legalább két órája felébredtél – néz rám somolyogva.

- Számításba veszem, persze, de akkor is öt órát feküdtem úgy, hogy nem tudtam magamról…

- Nyugodj meg, ettől még jól vagy! Az orvos is megmondta, hogy nincs semmi bajod.

- Igyekszem nyugodt maradni. – Mély levegőt veszek, majd azon gondolkozom, hogy miért is akar eluralkodni rajtam a pánik… Akárhogyan is gondolkozom, nem tudom megmondani.

- Elmondod, mit láttál? – Bátyám halk hangja szakítja félbe a töprengésem.

- Alan és Lucas vitatkoztak. Lucas kijelentette, hogy az övé vagyok, és Alan szálljon le rólam – felelem lehajtott fejjel.

- Mérges lettél? – érkezik a következő kérdés.

- Nem. Inkább megijedtem. Nem szeretem, ha valaki a tulajdonaként kezel. Én csak és kizárólag a magamé vagyok, egészen addig, amíg úgy nem döntök, hogy más is részesülhet belőlem! – jelentem ki határozottan.

- Ez így igaz. Ha Lucas ezt nem tudja elfogadni, akkor azt hiszem, nem kellene együtt lennetek.

- Én is így gondolom!

- Akkor jó! De azért beszélj vele erről!

- Mindenképpen fogok!

- Kérdezhetek valamit?

- Persze! Akármit! – mosolygok rá kedvesen.

- Szereted Lucast? – Pillantását erősen az útra szegezi, hogy még véletlenül se kelljen a szemembe néznie.

- Az igazat akarod hallani? – kérdezek vissza.

- Csak is!

- Nem tudom. Szerelmes voltam belé tegnap, ma délelőtt, a válogatáson, mikor hazamentünk… De, amikor a látomásban voltam, azt éreztem, hogy Ő nem az az ember, akit megismertem. Teljesen más benyomást keltett elsőre. Szóval… fogalmam sincs, mit érzek.

- Gondolkozz egy kicsit erről, még mielőtt bármit is mondanál neki!

- Azt fogom tenni! – fordulok az ablak felé. Megpillantom az utcánk lassan ismerőssé váló házait, miközben eszembe jut valami. – Itt van Ő is?

- Nincs. Be akart jönni veled a kórházba, de megkértem, hogy inkább menjen haza.

- És Alan?

- Itthon ül, és halálra aggódja magát – mondja, miközben leállítja a motort. Kis gondolkozás után, ismét kérdez. – Komolyan gondoljátok ezt a költözés dolgot?

- Igen! – vágom rá rögtön. – Tudod, Ő nekem a lelki társam, és nagyon nehéz nélküle. És azt hiszem, Ő is így van ezzel – teszem hozzá kicsit szerényebben.

- Értem. Remélem, nem bánjátok meg!

- Biztosan nem! – mosolygok rá.

Dorian kiszáll a kocsiból, miközben én csak szenvedek a fájó testrészeimmel. Mikor kinyitja nekem az ajtót, hálásan nézek rá, majd lassan elindulok a bejárat felé.

Esni fog – állapítom meg, ahogy felnézek az égre. Tudom, hogy Forksban az esős idő normális, de mióta megérkeztem – vagyis egy napja – azért fohászkodok, hogy végre a nap is megjelenjen az égen. Kicsit szomorúan folytatom utamat, de mikor megpillantom Alant az ablakon keresztül, elfelejtkezem minden fájdalmamról, és futni kezdek a már nyitott ajtó felé.

Alan szemszöge

Miután megbizonyosodtam róla, hogy Lananak nincs semmi baja, elengedtem őt zuhanyozni.

Most épp arra várok, hogy kijöjjön, és beszélgethessünk.

Az elmúlt hét óra kész rémálom volt. Dorian nekem sem engedte, hogy bemenjek vele, mondván, ha Lucas nem, akkor én sem. De hát nekem sokkal több közöm van Lanahoz, mint Lucasnak!

Nem számít! – rázom meg a fejem. A lényeg, hogy itthon van, egészségesen!

Ekkor kinyílik az ajtó, és kikóvályog Lana.

Odarohanok hozzá, hogy segítsek neki eljutni az ágyig. Nem tudom, mi lehet vele. Mikor bement, még jól volt.

- Istenem, Lana! Mi van veled? – kérdezem aggódva.

- Semmi, csak bevettem a fájdalomcsillapítót, amit az orvos írt ki. Olyan álmos vagyok – mondja egy hatalmas ásítás közepette.

- Gyere, feküdj le!

- Oké!

Odavezetem az ágyhoz, segítek neki bemászni, majd betakarom. Puszit nyomok a homlokára, majd elindulok kifelé, mikor hangja megtorpanásra késztet.

- Ne menj el! Maradj itt velem, kérlek! – Szemei éberen csillognak, mikor hátrafordulok.

- Rendben – mondom, és bebújok mellé a paplan alá.

Hozzám bújik, én pedig szorosan átölelem. Simogatni kezdem a haját, mire nagyot szusszant, és a lélegzete egyenletessé válik.

Elaludt.

Lassan becsukom a szemem, de nem hagyom abba simogatást.

Miközben hallgatom, ahogy a vihar egyre erősödik, felsejlenek előttem a régi szép emlékek, aminek a segítségével én is elszunyókálok. Ám, mikor már majdnem elnyelnek az álom hullámai, hatalmas villámlás és az azt követő dörgés riaszt fel. Érzem, hogy Lana teljes erejéből kapaszkodik az ingembe.

A másik blogon felmerül a kérdés, hogy mi minden lenne rajta a háttérinfós blogon... A válasz:
Az al-blogon tisztáznám az esetlegesen felmerülő kérdéseket, minden szereplőről lenne egy rövidke kis életrajz (a történet előttről), és esetleg olyan novellákat, fejezeteket is feltennék, ami más szemszögéből íródott (nem nagyon szeretnék Lana, Alan, most Lucas a későbbiekben Paul szemszögén kívül írni erre a blogra.), vagy egy olvasó kérésére megírom máséból. Talán megszerkeszteném Lana órarendjét (az is felkerülne), és a szereplők által viselt ruhákat is oda tenném fel (azért itt is lenne egy címke, hogy könnyebben megtalálhassátok őket). Ha esetleg készítenék valamilyen fejlécet, de nem szeretném kitenni ide, azon az oldalon megmutatnám, és a történet alakulásába is beleszólhatnátok egy-egy szavazás erejéig...

Most ennyi jutott hirtelen eszembe, de lehet, hogy lenne még ezeken kívül más is... :)

Puszi
Lina

Néhány infó

Sziasztok!
Volna néhány bejelenteni valóm.
1.: A társszerkesztői posztra legnagyobb sajnálatomra nem jelentkezett senki. Ez azt jelenti, hogy fogalmam sincs, mikor hozom a tizenhetedik fejezetet... Az is lehet, hogy szüneteltetni fogom a blogot, bár biztosat csak egy hét múlva tudok mondani (attól függ, hogy mennyit kell majd tanulnom). Minden esetre megteszek minden tőlem telhetőt, hogy ne kelljen szünetelni.
2.: Kiraktam egy közvélemény-kutatást az oldalsávba. Szeretném ha szavaznátok! :)
3.: Amint megkapom a bétázott fejezetet, felrakom!

Azt hiszem, nem hagytam ki semmit.

Puszi
Lina ♥

u.i.: ne feledkezzetek meg A hónap képe szavazásról sem!

A hónap képe + A hónap kommentelője

Sziasztok!
Mint ígértem, hoztam nektek ismét öt képet, amelyek közül kiválaszthatjátok A hónap képét. Hajrá-hajrá! :)
Valamint a hónap kommentelője byanka! Kérlek írj nekem egy mailt, amiben elküldöd a kedvenc képedet!

Puszi
Lina

u.i.: Ne feledjétek! Szombat éjfélig lehet jelentkezni a társszerkesztői posztra! :)

Társszerkesztő kerestetik

Sziasztok!
Sajnos nem frissel érkeztem... De nyugodjatok meg, már megírtam! :) Viszont még nem teszem fel, ugyanis társszerkesztőt keresek.
Tudjátok, kezdődik a suli, el leszek havazva, és nem szeretném, ha friss nélkül maradnátok, ezért arra gondoltam, hogy ha valakinek van kedve és persze ideje, megírhatná néha a fejezeteket. Persze a saját fantáziája szerint, de azért beleszólnék, ha valami nem tetszik... :)
Szóval, arra kérnék minden írni szerető, segítőkész embert, ha van kedve írja meg a következő fejezetet! Minden a fantáziátokra van bízva, úgy alakítjátok a történetet, ahogy akarjátok! A terjedelem minimum két oldal legyen!
Határidő: 2010. augusztus 29. éjfél.
Eredményhirdetés: 2010. augusztus 30. 15.00.
Ide küldjétek: krisel@nadlanu.com
Előre is köszönöm minden jelentkezőnek! :)


Puszi
Lina ♥


u.i.: Hamarosan jövök a 'Hónap képe' rovattal. :)

Érdekfeszítő Love Story

Ismét díjat kaptam, amit nagyon szépen köszönök Emsziíínek!!!

5 dolog magamról:
- imádok úszni
- egész életemben testvért szerettem volna, és az utóbbi három évben hármat is kaptam xD ♥
- sokkal kevesebb időm van írni, mint azt gondoltam volna... :(
- imádom az olvasóimat ♥
- félek a sulikezdéstől :S

Akiknek továbbadom:
JéQa
Gicus16
Ancsi

Még egyszer köszönöm, Emsziíí!

u.i.: Friss valószínűleg jövő héten lesz. Sajnálom, hogy ennyit kések vele!!!

Puszi ♥♥♥

A tehetséges író díj

Nagyon szépen köszönöm, Emsziíí!!!!

Szabályok:
1. Meg kell köszönnöm a díjat annak, akitől kaptam.
2. Ki kell raknom a blogomra.
3. Írnom kell három dolgot, amit a legjobban szeretek csinálni.
4. Tovább kell adnom pár embernek.
5. Megjegyzést kell hagynom a blogokon.

1. Még egyszer nagyon köszönöm, BraveAngel!
2. Megvan! :)
3. * Imádok olvasni,
* csokit enni,
* és a barátaimmal lenni.
4. JéQa
Spirit Bliss
Gicus16
5. Pillanatokon belül megvan! :)

Új blog

Sziasztok!
Az ideiglenes blogon lezárult a szavazás. Megnyitottam az új blogot, és szeretném, ha benéznétek! Fent van egy rövid ismertető a könyvről, és az "Első bejegyzés"-ben találtok infót a frissről is (ez az infó vonatkozik a Fortunára is).
www.sohpi-lina.blogspot.com

Puszi
Lina

Lana ruhája a tizennegyedik és tizenötödik fejezetben

Dupla fejezet + A hónap képe

Sziasztok!
Bocsi, hogy megint szövegelek a fejezet előtt! Ígérem, rövid leszek.
Mint látjátok, dupla fejezettel érkeztem, annak alkalmából, hogy a számláló elérte az ezret. :) Remélem, örültök! :)A másik pedig A hónap képe választás. Az első, a negyedik és ötödik képre egyaránt három szavazat érkezett. Arra gondoltam, hogy mivel én nem szavaztam, a három közül én döntöm el, melyik legyen a nyertes kép. Ha valami kifogásotok van ellene, akkor szóljatok nyugodtan!

Jó olvasást a fejezetekhez!Puszi
Lina

Tizennegyedik fejezet

Nem kell sokat keresgélnem. Lucas a bejárattól alig két lépésnyire vár rám, míg Alan elindult az autó felé.

Szerelmem amint meglát, kitárja karjait, én pedig boldogan bújok ölelésébe.

- Gratulálok! Csodálatos voltál! – mondja boldogan. – Büszke vagyok rád!

- Köszönöm! Nélküled nem lehettem volna itt. – Lehajtom a fejemet, mert hirtelen azt hiszem, hülyeséget mondtam, de rájövök, hogy ha nem ismerem meg tegnap este Lucast és a barátait, akkor ma nem lehetnék itt. Hisz Ők szóltak nekem, hogy ma van a válogatás.

- Ne mondd ezt! Ragyogó tehetség vagy, és később is biztosan bevettek volna a csapatba, ha látnak valahol táncolni!

- Nem hiszem. John elég határozott pasinak tűnik. Ha Ő egyszer dönt, akkor az úgy is lesz. Igazi vezető. Szerintem Ő itt a „főparancsnok” – mondom, miközben idézőjelek rajzolok a levegőbe.

- Történetesen elég rég óta ismerem Johnt. Egészen pontosan tíz éve. Jó barátok vagyunk, jól kiismertük már egymást. És igazad van. Ő itt a „főparancsnok” – ismétli meg a mozdulatomat mosolyogva. – Jó emberismerő vagy.

- Annak kell lennem. – Legnagyobb bosszúságomra hangomban keserűség érződik.

- Ez az „inkább nem mondom el” kategóriába tartozik, ugye? – kérdezi, mikor Ő is észreveszi az élt.

- Igen – suttogom lehajtott fejjel.

- Rendben. Akkor nem kérdezek semmit – jelenti ki határozottan, de mikor felnézek, látom rajta, hogy mégis lenne egy kérdése.

- Mit szeretnél tudni?

- Mikor beszélgetünk? – A hangsúlyából rájövök, hogy a válogatás kezdetén átélt incidensre gondol. Akkor azt mondtam neki, hogy beszélgetünk majd.

- Amint hazaértünk, megmagyarázok mindent!

- Rendben. – Úgy látom, megelégszik ennyivel. Nem mintha hazudtam volna neki.

Felemeli egyik kezemet, megnézi - bár nem értem, miért -, majd összefűzi ujjainkat, és megindulunk a kocsi felé.

Odaérve látom, hogy Alan nagyon elmerült a gondolataiban. Nem tudom, min jár az esze, de nem akarom megzavarni, ezért csak finoman megkopogtatom a vállát, hogy szálljon be.

Az út csendesen telik. Egyikünk sem szólal meg, én pedig rájövök, hogy a fiúknak valószínűleg volt egy kis eszmecseréjük, amíg én Johnnal beszéltem.

Ki fogom faggatni Őket, az biztos! – határozom el magamban.

Ekkor hirtelen a jövőben találom magam.

Most egyszerre kétszer is jelen vagyok: mint külső szemlélő, és mint a történések szereplője.

A tornateremben állunk a csapattal. John és én a terem közepén szenvedélyes ölelésben részesítjük egymást. Nem tudom, honnan jön az érzés, de tudom, hogy csak a tánc miatt vagyunk ilyen helyzetben, nem pedig azért, mert bármit is akarnánk egymástól.

Kinyílik a terem ajtaja és Lucas jön be őrjöngve.

- Soha nem gondoltam volna, hogy átversz, Lana! Azt hittem legalább annyira szeretsz, mint én téged! – üvölti a szemembe. Az arckifejezésem értetlen. Valószínűleg nem tudom, hogy mi baja van.

- De hisz, én, szeretlek, Lucas! Miről beszélsz?

- Még hogy szeretsz! Ha igazat beszélnél, nem kellene lépten-nyomon azt látnom, hogy John ölelget, a füledbe súg, vagy épp puszit nyom az arcodra!

- Lucas, hisz soha nem tennék veled ilyet! – szól közbe John is. – Évek óta ismersz! Tudnod kellene, hogy számomra a barátságunk sokkal többet ér, mint egy lány!

- Igaza van! – lépek oda szerelmemhez. – A barátság mindennél fontosabb! Nekem pedig Te vagy fontos! Nem tudom, miért féltékenykedsz folyton?!

Nem kapok választ. Csak hallgat, és közben a szemembe néz. Nem láthat benne semmi mást, csak színtiszta őszinteséget.

Néhány másodperc elteltével sarkon fordul, és kiviharzik.

Én pedig ismét a kocsiban vagyok Lucas és Alan néma társaságában.

Próbálok uralkodni a szapora légzésemen, de nem járok túl sok sikerrel.

Természetesen mindkét fiú észreveszi, hogy valami nincs rendben, de egyikük tudja is, mi történt.

Alan a vállamra teszi a kezét, és próbál megnyugtatni.

- Lana, nyugodj meg! Minden rendben! Most már minden rendben! Nincs mitől félned! – De én csak remegek, és a légzésem még szaporábbá válik, ahogy elér a tudatomig, hogy mit láttam. Folyamatosan egy mondat vibrál az agyamban:

Nem tudom, miért féltékenykedsz folyton?!

Mindig is a féltékeny pasiktól féltem a legjobban. Amikor még nem tudtam egy kicsit sem uralkodni a képességemen, nagyon sok veszekedést láttam. Ismeretlen párok jelentek meg előttem, én pedig végignéztem, ahogy a féltékenység tönkreteszi a kapcsolatokat. Már kicsi korom óta attól rettegek, hogy nekem is át kell majd élnem ezt. És lám, úgy látszik, megtörténik, amitől félek.

De minden erőmmel azon leszek, hogy megakadályozzam! Nem adok semmi okot a féltékenységre! – határozom el magam.

A légzésem lassan egyenletessé válik, a remegésem elmúlik.

Alan szemébe nézek.

- Köszönöm! Most már tényleg minden rendben van! – A halvány mosoly, ami megjelenik az arcomon, láthatóan megnyugtatja.

Lucas csak az útra figyel. Érzem, hogy valami baja van, de azt is, hogy nem ez lenne a legmegfelelőbb pillanat, hogy feltegyem a kérdést. Inkább megszorítom Alan kezét, hogy biztos legyen benne, jól vagyok, majd előre fordulok, és csendben várom, hogy hazaérjünk.

- Dorian, képzeld! Engem választottak! – ugrok bátyám nyakába, amint belépek az ajtón.

- Gratulálok, szívem! Ügyes voltál! Büszke vagyok rád! – mondja, miközben szorosan megölel. – Sajnálom, hogy nem lehettem ott!

- De lélekben velem voltál! Éreztem! – Ragyogó mosolyt villantok felé.

- Igen, ez igaz. – Gyors puszit nyom az arcomra, aztán a fiúkra néz, akik között még mindig érezni lehet a feszültséget. – Alan! Nincs kedved meginni velem egy kávét? – kérdezi, mert érzi, nekem most Lucasszal kell beszélnem.

- Köszönöm! – válaszolja Alan, majd bátyám társaságában elhagyja az előszobát.

Lucas felé fordulok.

- Milyen érdekes! Már több mint egy éve nem találkoztunk, mégis tudja, mit szeretnék. Azt hiszem, erről szól az igazi testvéri szeretet. Szavak nélkül is megértjük egymást.

- Van benne valami – morogja az orra alatt. – De én nem tudhatom. Nincs testvérem.

- Tudod, alig ismerjük még egymást… - próbálok belekezdeni a beszélgetésbe.

- Ezzel mit akarsz mondani?

- Csak azt, hogy nem értem, hogyan szerethetek valakit ennyire, anélkül, hogy ismerném. És azt, hogy szeretnélek megismerni.

- Azt hiszem, ugyanúgy érzünk. Szeretnék rólad többet tudni. – Odasétál hozzám és végigsimít az arcomon. – Persze csak azt, amit lehet. – teszi hozzá, ahogy leejti a kezét maga mellé.

- Köszönöm, hogy megértesz! Gyere! – Kézen ragadom, és felhúzom a lépcsőn majd be a szobámba. – Érezd magad otthon! – mondom mosolyogva. – Én elmegyek lezuhanyozni és átöltözni. Persze, csak ha nincs ellene kifogásod… - nézek rá félve.

- Menj csak!

Bemegyek a fürdőszobába, de még látom, ahogy leül az íróasztal előtt álló székre.

Ahogy becsukom magam mögött az ajtót, az utam a gardróbhoz vezet. Eltolom a hatalmas ajtót, majd kiválasztom azt a ruhát, amit fel szeretnék venni: egy kényelmes, testhezálló farmert hozzá barna övet, egy fehér, lenge rövid-ujjú felsőt, egy szürke, szintén lenge pulóvert, szürke magas-sarkú cipőt, és végül kiegészítőkén egy piros karórát.

Hát igen. Szeretek itthon is jól kinézni, ha pedig erről van szó, még a magas-sarkútól sem riadok vissza. De ha jobban belegondolok, kifejezetten kedvelem az ilyen cipőket.

Miután magamhoz veszem a kiválasztott öltözéket, visszasétálok a fürdőszobába. Leteszem a ruhákat a pultra, és levetem a válogatásra felvett cuccaimat, majd belehajítom őket a szennyes-kosárba.

Beállok a sarokban levő zuhanykabinba, és gyorsan letusolok. Eper illatú tusfürdőt találok a tálcán, ezért azt használom.

Zuhanyzás közben elgondolkozok azon, mit fogok mondani Lucasnak.

A meleg víz jó hatással van az agysejtjeimre, így gyorsan megfogalmazom magamban a mondanivalómat. Nem lesz túl hosszú, de azért remélem, megért majd.

Kiszállok a kabinból, alaposan megtörülközök, előszedek az egyik fiókból némi fehérneműt, majd magamra kapom a ruhákat.

Kibontom az összefont hajamat, és óvatosan átfésülöm, hogy hullámos maradjon.

Úgy döntök, a sminket most kihagyom.

Visszasétálok a gardrób elé, hogy megnézzem magam az egész alakos tükörben.

Gondolatban elismerést adok magamnak a jó divatérzékemért, majd megdorgálom magam, hogy hogyan lehetek ilyen egoista.

Végül teljesen behúzom a gardróbajtót, és visszamegyek a szobába, hogy belevágjunk a beszélgetésbe.

Kilépve a fürdőszobából látom, hogy Lucas a könyvespolc táncjátékos sarkát nézegeti. Elmosolyodok, és odamegyek hozzá. Végigsimítok a hátán, majd megszólalok.

- Imádom őket! - Ijedtében ugrik egy nagyot, az én mosolyom pedig szélesebbé válik. – Bocsánat! Nem akartalak megijeszteni!

- Semmi baj! – A mondat végére elhal a hangja, ahogy rám emeli tekintetét. Alaposan végigmér. – Gyönyörű vagy! De mégis, hová készülsz?

- Sehova! Csak szeretem itthon is a legjobb formámat hozni – válaszolom továbbra is mosolyogva.

- De magas-sarkút is?

- Igen, azt is. Öhm… Azt hiszem, mi másról akartunk beszélgetni – kezdem terelni a témát.

- Én is azt hiszem.

- Gyere, üljünk le – húzom az ágy felé. Mikor mindketten kényelmesen elhelyezkedünk egymással szemben, mély levegőt veszek, és belekezdek. – Kérdezel, vagy csak mondjam?

- Kérdeznék, ha nem bánod…

- Rendben, csak nyugodtan!

- Oké! Arra lennék kíváncsi, miért vagy ilyen jó kapcsolatban Alannel, ha már nem vagytok együtt? És Ő miért tudhatja azt, amit én nem?

Pontosan ezekre a kérdésekre számítottam, és még látomásom sem volt – mondom magamban keserűen.

- Ha válaszolok az első kérdésedre, talán megérted a második miértjét. Nos… Még nem mondtam, de volt két húgom. Ikrek. Meghaltak, amikor tíz voltam. Az én hibámból. – Bár szakadozottan beszélek, igyekszem elfojtani a feltörni készülő zokogásom.

- Ezt nem…

- Hagyd, hogy befejezzem, kérlek! Úgy könnyebb – szakítom félbe. Tudom, mit akar mondani. Hogy nem érti, és nem hiszi, hogy az én hibám lett volna. – Elütötte Őket egy autó, amikor nekem kellett volna vigyáznom rájuk. Nem figyeltem eléggé. Csak nyolc évesek voltak. – Lehunyom a szemem, és mély lélegzetet veszek. Így folytatom. – Lassan hét év óta tegnap éreztem először, hogy nem az én hibám. Hogy miért, nem mondhatom el. De ez még nem volt válasz a kérdésedre – pattan ki a szemem. – Alannel első óta a legjobb barátok vagyunk, és Ő segített túltennem magam az egészen… és elsőként Ő tudta meg azt, amit Te nem tudhatsz. Köztünk magas fokú, szinte természet felettien nagy bizalom van. Soha nem nézett bolondnak, ellenben másokkal, akik véletlenül megtudták. Ez egy átok, amit áldássá kéne faragnom, csak még nem tudom, hogyan.

- Egyszer majd elmondod nekem is?

- Talán. Az Alannel való kapcsolatom nagyon bonyolult. A húgaim halála után mindenki azt hitte, hogy szerelmesek vagyunk egymásba. Az Ő részéről talán már akkor is így volt, de nálam nem. Ő támogatott, Ő nyugtatott meg, ha kellett, Neki mindent elmondhattam. – Elrévedve nézek ki az ablakon. – Ez még ma is így van. Tehát nincs okod a féltékenységre. Mi kicsi korunk óta így viselkedünk egymással.

- Értem – hagyja el a halk szó a száját.

- Ó, nem hiszem, hogy valóban értenéd. Ezt néha még én sem tudom felfogni. Én, aki ebben élek. – Visszafordulok felé, és megfogom a kezét. – De tudom, hogy próbálod megérteni, és elfogadni. Köszönöm!

- Nincs mit köszönnöd, szerelmem! – Szájához emeli a kezemet, megcsókolja, majd feláll. – Felküldöm Alant, oké?

- Rendben, köszönöm!

- Én köszönöm! – Elindul az ajtó felé, én pedig végigfekszek az ágyon. Nem is volt olyan vészes ez a beszélgetés. Megért, és ez jó. – gondolom.

Belegondolok az Alan és köztem lévő kapcsolatba. Tényleg furcsa, hogy így viselkedünk, de nálunk ez a megszokott. Viszont Ő sem tud tenni semmit azért, hogy visszahozza az elveszett emlékeimet. Nagyon kevés emlékem van a baleset előttről. A legtöbb emlékemet blokkoltam. De a látomásaimnak köszönhetően sokszor kerülök vissza a múltba, és élem át az akkori pillanatokat csak azért, hogy amikor ismét a jelenben vagyok, újra szembesüljek a hat évvel ezelőtti fájdalommal. Ezeket az emlékeket is próbálom blokkolni, de nem megy olyan könnyen.

Még most is, hogy tudom, nem én vagyok a felelős, nehéz rájuk gondolnom.

- Mibe merültél úgy bele? – Alan hangjára összerezzenek. Felnézek, és látom, hogy itt fekszik mellettem, keze a hátamat simogatja.

- Rólunk, és a testvéreimről gondolkoztam. – Válaszom hallatán átsuhan valami az arcán, de nem tudnám megmondani, mi.

- És mire jutottál?

- Velünk kapcsolatban arra, hogy igen érdekes a kapcsolatunk. Én már nem vagyok szerelmes, de a gesztusaim nem változnak. Talán azért, mert mindig is ilyenek voltunk.

- Igazad lehet. Ám én még mindig szeretlek! – fúrja tekintetét az enyémbe.

- Tudom. Érzem. De nem vagyok képes viszonozni ezt. Mást szeretek.

- Igen, ezt pedig én tudom. – Elfordítja a fejét, és kinéz az üvegfalon. Néhány percig néma csendben ülünk. Mindketten elmerülünk a gondolatokban, majd ismét megszólal. – Mire jutottál a testvéreiddel kapcsolatban?

- Nem tudom. Még nem mondtam neked, de amikor elkísértél a temetőbe, találkoztam Sarah-val. Azért sírtam annyira. Azt mondta, nem én vagyok a hibás a haláluk miatt, én pedig valamiért elhittem. Megígértette velem, hogy megpróbálok boldogan élni. Ezek után azt érzem, vissza kellene emlékeznem a baleset előttre, hogy ne csak a látomásos emlékeim legyen róluk. De félek, hogy nem tudnám betartani az ígéretem, ha visszanéznék.

- Segíthetek, ha akarod.

- Igen, tudom, de hosszútávon ez nem megoldás. Nem kérhetem tőled, hogy költözz te is Forksba, hogy ha kellesz, használatba vegyelek. Ezt én nem tudom megtenni.

- Ez elég durva megfogalmazás volt, nem gondolod?

- Ez az igazság. Mindig ezt teszem veled, ha rosszul érzem magam.

- Én szívesen segítek! Tudnod kellene, hogy rám bármikor számíthatsz! Valami csoda folytán én kaptam a képességet, hogy megnyugtassalak. Nem tudom, miért, de megkaptam. Neked pedig szükséged van rám.

- Igazad van. De akkor sem láncolhatlak Forkshoz! Te nem tartozol ide. Senkid sincs itt. A barátaid és a tánc New York-hoz köt.

- De itt vagy te, aki többet jelentesz számomra minden egyébnél.

- A szüleid nem mennének bele…

- Az legyen az én gondom.

- Tényleg megtennéd értem?

- Igen.

- Istenem, Alan! Ha tudnád, mennyire szeretlek! – bújok hozzá.

- Tudom! Hidd el, tudom! – suttogja.

Egy ideig így fekszünk, majd a hangos torokköszörülésre mindketten felkapjuk a fejünket.

Lucas szemszöge

Ahogy leérek a lépcsőn, a hangok felé veszem az irányt. Nem kell sokat mennem, máris a konyhában találom magam. Alan és Dorian elhallgatnak, én pedig megköszörülöm a torkomat.

- Alan! Lana beszélni szeretne veled.

- Köszönöm! – mondja, majd Dorianhoz fordul. – Ha megbocsátasz…

- Persze, menj csak!

Alan feláll, elindul Lana szobája felé, Dorian pedig elpakolja a kávéscsészéket.

- Nagyon szeret téged, ugye tudod? – kérdezi halkan, de szigorúan.

- Igen, tudom. Én is Őt! – válaszolom határozottan.

- Remélem, nem okozol neki fájdalmat!

- Nem fogok!

- Rendben! Érezd magad otthon! – fordul el a pulttól. – Nekem most dolgoznom kell.

- Köszönöm!

Biccent egyet, majd kisétál a konyhából.

Nem igazán tudom mire vélni az előbbi jelenetet, de nem is nagyon foglalkozom vele.

Előkapom a telefonom, és tárcsázom Paul számát.

Még az emeleten elhatároztam, hogy amint leérek, felhívom. Kell, hogy találjak valami vigaszt Lananak.

Egy csörgés után felveszik a telefont.

- Halló! – szól bele egy morcos hang.

- Helló! Én Lucas Devil vagyok. Paul Cullent keresem.

- Lucas! Milyen régen beszéltünk már! – élénkül fel a vonal másik végén a hang.

- Akkor, gondolom Paul, te vagy az?!

- Igen, én vagyok! Mi újság feléd?

- Nagyon semmi. Viszont szeretnék kérni tőled valamit – vágok rögtön a közepébe.

- Bármit!

- Van egy lány, a neve Lana. Nagyon szeretem Őt, és a tánc az élete. Te magad is el lennél ragadtatva, ha látnád táncolni!

- Tehát szerelmes vagy. De miben segíthetek én?

- Szeretném, ha ideutaznál, és megnéznéd Őt. Esetleg táncolnál vele. Megtaníthatnád néhány dologra. És… - hallgatok el bizonytalanul.

- Mondd csak bátran!

- Én is szeretnék megtanulni táncolni.

- Értem. Ennek semmi akadálya! Tudsz várni egy hónapot?

- Ha nagyon muszáj, akkor igen.

- Egy hónap múlva költözök én is Forksba. A Jats tagja leszek.

- Micsoda véletlen! A barátnőmet épp ma vették be.

- Akkor minden bizonnyal találkozok majd vele. Sőt! Ha valóban olyan tehetséges, mint ahogy mondod, talán vele fogok együtt dolgozni.

- Lehet. Akkor egy hónap múlva?

- Egy hónap múlva!

- Köszönöm!

- Nincs mit!

Hát ez gyorsan ment! Ami pedig a legjobb az egészben: visszakapom a legjobb barátomat. – gondolom.

Nem tudom, elmondjam-e Lananak, hogy kivel beszéltem az imént.

Úgy döntök, hogy felmegyek a szobájába. Valószínűleg befejezték már a beszélgetés komoly részét.

De mikor alig néhány lépésnyire vagyok csak a nyitott szobaajtótól, olyat hallok, amit valószínűleg nem kellene.

- Istenem, Alan! Ha tudnád, mennyire szeretlek! – Szerelmem szavait az ágynemű suhogása követi.

- Tudom! Hidd el, tudom! – suttogja neki Alan.

Benézek az ajtón. Látom, ahogy Lana Alan mellkasán fekszik, és ölelkeznek.

A hirtelen ért meglepetéstől nem tudok megmozdulni. Csak azon zakatol az agyam, hogy Lana nem szeretheti Őt. Hisz azt mondta, engem szeret.

Aztán, mikor a döbbenet helyét átveszi a düh, hangosan megköszörülöm a torkomat, Ők pedig szétrebbennek.

Tizenötödik fejezet

Lana szemszöge

Mikor meglátom Lucast az ajtóban, az első gondolatom, hogy dühös. Azt viszont nem tudom, miért.

Aztán eszembe jut, hogy épp most beszéltük meg Alannel, hogy ideköltözik, és ezt el kellene mondanom neki is. Csak nem tudom eldönteni, előbb Doriantól kérjek engedélyt, vagy Lucasnak újságoljam el a hírt.

Végül úgy döntök, hogy jobb lesz, ha előbb Dorian rábólint.

- Ó, jó, hogy jössz! – mosolygok rá szerelmemre, aki még mindig az ajtóban áll. – Nincs kedved egy kicsit beszélgetni Alannel? Nem szeretném magára hagyni, amíg megkérdezek valamit Doriantól – A mondat végén jelentőségteljesen Alanre nézek, hogy még véletlenül se szólja el magát, amíg vissza nem jövök. Aprót bólint, én pedig lemászok az ágyról. – Akkor, itt maradsz vele? – kérdezem Lucast.

- Persze, menj csak! – Hangja bosszús, de még mindig nem tudok rájönni, hogy miért.

Azt hiszem, ismét beszélgetnünk kell... – sóhajtok magamban.

- Köszönöm! – Gyors puszit adok a szájára, majd leviharzok a nappaliba.

Épp, ahogy számítottam rá, bátyám a számítógép előtt ül, és dolgozik.

Lassan odasétálok hozzá, és a vállára teszem a kezem. Nem lepődik meg, tovább gépel.

- Nem dolgozol túl sokat? – kérdezem, miközben masszírozni kezdem a vállát.

- Nem, miért? – motyogja a bajsza alatt.

- Mert mióta megjöttem, mást se látok, csak azt, hogy a gép előtt ülsz, és dolgozol.

- Nem vagy itt olyan rég óta – mutat rá egy fontos tényezőre, és elfordul a géptől.

- Ez igaz. Akkor majd nyilatkozom egy hét múlva. Oké?

- Rendben. – Teljes testével elfordul a munkaasztalától, és végigmér. – Nagyon csinos vagy!

- Köszönöm!

- Gondolom, nem azért jöttél, hogy megvitassuk, mennyit dolgozom?!

- Tényleg nem.

- Akkor? Halljam!

- Tudod… Nem beszéltem még róla, de Alannek is van egy képessége… - kezdem.

- Képessége? Ez miben nyilvánul meg?

- Meg tud nyugtatni. Ha látomásom van, mindig ideges leszek, de Ő egy másodperc alatt megnyugtat.

- Talán csak jobban tudja, mire van szükséged, mint más.

- Mi is gondoltunk már erre, de hidd, nem erről van szó. Érzem a különbséget. Ráadásul csak akkor nyugtat meg, amikor akar. Ha csak elkezd simogatni, és sima szavakkal nyugtatgatni, nincs az a hatás. És ezt mindketten észrevesszük.

- Rendben. Talán neki is van képessége. De még mindig nem ezért jöttél…

- Szeretnék a képességem segítségével visszamenni a múltba, és átélni az ikrekkel töltött pillanatokat. Szinte semmilyen emlékem nem maradt róluk. Az összest blokkoltam.

- Ez nagyon jó ötlet! Nem lenne jó, ha nem emlékeznél rájuk!

- Ehhez viszont szükségem van Alan segítségére.

- Igen…? – Azt hiszem, már tudja, hova akarok kilyukadni.

- Arra gondoltunk, hogy ha megengednéd, akkor ideköltözne… - bököm ki végre.

- Ideköltözne? Ezt a szülei nem engednék meg!

- Én is ezt mondtam neki, de az volt a válasza, hogy majd elintézi. Szóval, ha beleegyeznél…

- Rendben, de csak akkor, ha a szülei tartják el továbbra is, én csak a szállást adom. Tudod, hiába dolgozom sokat, és hiába ez a fényűző ház, nem tudnék neki is mindent megadni…

- Persze, én megértem! Köszönöm! – Az ölébe ülök, és átölelem. – Te vagy a legrendesebb testvér, aki valaha élt a Földön!

- Azért ne túlozz! – neveti el magát.

- Én nem szoktam – vigyorgok én is.

Néhány percig még öleljük egymást, majd megszólal:
- Na, elég most már! Inkább hívd fel anyát! – tol el finoman magától.

- Juj, tényleg! Már tegnap fel kellett volna hívnom! – csapok nagyot a homlokomra.

- Pont ezért hívtam fel én.

- Te mindenre gondolsz! – nyomok puszit az arcára.

- Azért nem mindenre… De tényleg hívd fel!

- Igen, már rohanok is! – pattanok fel az öléből. Berohanok a konyhába, felkapom a telefonkagylót és tárcsázom anyu számát.

Egy csöngés után felveszi.

- Csak hogy eszedbe jutottam, kislányom! – dorgál meg rögtön.

- Sajnálom anyu! Csak olyan szép és új itt minden!

- Jól van! Nem haragszom rád! – lágyul meg a hangja.

- Képzeld, anyu, bent vagyok az itteni tánccsapatban! – mesélem ujjongva.

- Gratulálok, kicsim!

- Istenem, olyan boldog vagyok!

- Elhiszem! Figyelj csak! Apáddal nyitottunk neked egy bankszámlát…

- Tényleg? Miért? – kérdezem meglepődve.

- Arra gondoltunk, hogy ha szükséged lesz valamire, akkor arról a számláról is vehetnél fel pénzt. Csak hogy ne kelljen mindent Doriannak fizetnie.

- Ez nagyszerű ötlet anyu!

- Örülök, hogy örülsz! De csak egy hónap múlva használhatod önállóan.

- Ez mit jelent pontosan?

- Amint betöltöd a tizenhetet, azt csinálsz a pénzzel, amit akarsz, de most még csak Dorian engedélyével vehetsz fel pénzt.

- Értem, és nincs ellene semmi kifogásom! Köszönöm, anyu! – hálálkodok.

- Nincs mit, szívem! De nekem most mennem kell. Dolgozom.

- Szombaton? Hogy hogy?

- Hazahoztam a munkát. Nem sok, de a teljes figyelmemet igényli.

- Aha. És mikor költöztök?

- A jövő hét végén.

- Oké. Akkor hagylak dolgozni!

- Köszönöm, kicsim!

- Szia, anyu!

- Szia!

Saját bankszámla? Ez tök jó! Már azt is tudom, mit veszek még a héten.

Mint azt már valószínűleg kitaláltátok a családom nem tartozik a szegények közé. Ennek ellenére nem nézzük le Őket. Sőt! Rengeteg olyan barátom van, aki az én életem után áhítozik. És bevallom jó érzés, hogy ha nem is élhetik az életem, de legalább olykor-olykor egy kis darabot kaphatnak belőle.

Most viszont el kell mondanom Lucasnak, hogy Alan ide fog költözni…Ez rázós menet lesz…

Miközben a szobám felé tartok, hirtelen kiszorul a tüdőmből a levegő, és az iskola parkolójában találom magam, külső szemlélőként Alan és Lucas szóváltása közben.

Alan szemszöge

Lucas az ajtóban állva, én pedig az ágyon ülve hallgatom, hogyan trappol le Lana a bátyjához. Mikor elhalnak a léptei az előszobai szőnyegben, nem marad más, csak a csend.

Mindketten hallgatunk. Nem tudom, mire gondolhat, azt meg pláne nem, hogy miért ilyen bosszús a képe.

Felállok, és odasétálok a könyvespolchoz.

Lana mindig is oda volt a könyvekért. Kíváncsi vagyok, milyen témában szerzett be belőlük Dorian…

Végigfuttatom az ujjam a könyvgerincek mentén, és meglepve látom, hogy még mindig tudja, mit szeret a testvére.

Claudia Gray: Evernight sorozat, P.C.Cast: Az Éjszaka háza könyvsorozat, Stephanie Meyer: The Twilight Saga, Anne Rice: Vámpírkrónikák, és egy rakás Nora Roberts könyv.

A könyvek után áttérek a filmekre.

Szinte mindegyiket láttam már, ugyanúgy, mint Lana. De mindegyik a kedvencei közé tartozik.

Meglepő, hogy minden hozzá köt. Kis pisis korunk óta mindent együtt csináltunk. Tőle kaptam életem első pusziját, Ő ölelt át először, és Ő vígasztalt, amikor sírva menekültem otthonról. Hozzá mindig mehettem, benne mindig megbízhattam. Nekem mindig is Ő marad az igazi.

- Min gondolkozol? – Lucas hangja hoz vissza a révületből. Meglepődök, hogy egyáltalán hozzám szólt. Nem gondoltam volna azok után, amit a parkolóban mondott.

- Lanan – válaszolom.

- Ezt hogy érted? – Megpróbálja leplezni a zavarát, ezért leül, de én látom, hogy kényelmetlenül érzi magát.

- Az elmúlt tíz évre gondoltam. Arra, hogy eddig mi mindent értünk át együtt.

- Értem. – Néhány percig ismét csendben ül, míg én a táncjátékokat nézegetem. Milyen sokat fogunk ezekkel szórakozni… - gondolom magamban. Aztán Lucas ismét megszólal. – Tudod, sajnálom, amit a parkolóban mondtam. Most már, tudom, hogy nem volt rá okom.

- Nem kell bocsánatot kérned! Nem tudhattad, milyen kapcsolat van kettőnk között – felelek őszintén. – Talán még most sem tudod.

- Igazad lehet. Sosem foglak titeket teljesen megérteni. Nekem eddig még nem volt senkim. Senki nem szeretett feltétel nélkül. Mindig akartak tőlem valamit, aztán mikor megkapták, eldobtak – meséli lehajtott fejjel. Odamegyek az ágyhoz, és leülök mellé. – Remélem, nem hiszed azt, hogy sajnáltatni akarom magam… - néz fel rám félve.

- Nem! Mondd csak nyugodtan! Meghallgatlak, ha akarod!

- Köszönöm! – jelenik meg egy halovány mosoly az arcán. – De majd inkább máskor.

- Rendben, ahogy akarod! – veregetem meg a hátát.

- Kérdezhetek valamit? – húzza ki magát, lelökve ezzel a kezemet a válláról.

- Persze! – felelem, miközben felállok, és ismét a könyvespolchoz sétálok.

- Miért nem hagyod, hogy élje az életét? Hogy nélküled próbáljon meg boldog lenni?

- Még mindig nem érted. Közöttünk, olyan kapocs van, ami csak kevés embernek adatik meg. Amikor a holmiját pakolta össze a költözés előtt, nem voltam vele, mégis éreztem: azt hiszi, nem fogom meglátogatni. Nem tudom, miért, vagy hogyan, de éreztem. És tudom, hogy szüksége van rám. Ugyanúgy, mint nekem rá. – Kicsit indulatosra sikeredett a monológom, de mindez csak azért történt, mert még a feltevés is fájt, hogy esetleg Lana nélkül éljem az életem. Igen, tisztában vagyok vele, hogy Ő már nem az enyém, de attól még a barátom, és szeretem. De Lucas ezt nem tudja megérteni.

- Hogyan értelmezed a szót: szeretlek, az Ő szájából?

- Lana baráti szeretetre gondol; barátként szeret. Én viszont nem. A helyzettel mindketten tisztában vagyunk, és el is fogadjuk a másik érzéseit. Én nem próbálom visszahódítani Őt, Ő pedig nem próbálja a szerelmemet baráti szeretetté változtatni. És ez így van jól!

- Értem.

Ahogy elhagyja a szó a száját tompa puffanásokat hallunk egymás után, amit egy halk sikoly kísér. Mindketten ijedten rohanunk a lépcsőhöz, aminek az alján Lana eszméletlen testét pillantjuk meg.

Lana szemszöge

- Alan, szánnál rám néhány percet? – kérdezi Lucas.

- Természetesen! Mondd! – torpan meg.

- Csak tisztázni szeretném a helyzetet…

- Ezt hogy érted? Milyen helyzetet?

- Lana az enyém! Velem van, és jobb, ha ehhez tartod magad! – mondja szerelmem szigorúan.

- Tudom, hogy veled van, de Ő nem a tiéd! – Alan hangja ingerültté válik.

- Ő az enyém!

- Lana senkié! Ő a maga ura! Neked meg ezt kellene az eszedbe vésned! Ő nem tűri, ha valaki a tulajdonának tekinti! – világosítja fel Lucast.

- Attól még velem van! - Hangja egy dacos és durcás kisgyerek hangjára emlékeztet.

- Azt hiszem, beszélgettek majd erről. Mármint a közte és köztem lévő kapcsolatról. Addig inkább ne mondj semmit!

Alan dühös. Látom, és érzem is, hogy nagyon dühös. Végigtrappol a parkolón, majd megáll a kocsinál, miközben én kilépek a tornateremből.

Ahogy hirtelen visszatérek a valóságba, és a tüdőmet megtölti a levegő, elveszítem az egyensúlyom.

Próbálok megkapaszkodni a korlátban, de az ujjaim csak a levegőt markolják.

Ahogy a hátam a lépcsőnek csapódik, érzem, hogy valami eltörik bennem, és a levegő ismét kiszorul a tüdőmből.

Még megérzem a következő lépcsőfok élét a bordáimon, majd nem marad más, csak a végtelen sötétség.

Ötlet :)

Sziasztok!
Szeretném kicsit feldobni az oldalt, ezért arra gondoltam, hogy készítenék egy "A hónap képe" részt az oldalsávban. Tehát... Megmutatok nektek öt képet, és Ti egy szavazás keretein belül kiválaszthatjátok, hogy melyik legyen a hónap képe. A szombatig szavazhattok az augusztusi képre! :)
Igaz, egy hónap késéssel, de kinevezem a hónap kommentelőjét is. Ő írta az egyetlen, de igazán velős komit, a tizenkettedik fejezethez. Lauryka! Megkérnélek, hogy küldd el nekem a kedvenc képedet, akár magadról, akár más témában erre az e-mail címre: krisel@nadlanu.com, hogy ki tudjam tenni. :)
Köszönöm a figyelmeteket, és jó olvasást a tizenharmadik fejezethez! :)

Puszi
Lina

Tizenharmadik fejezet

Tizenharmadik fejezet

Lana szemszöge

- Öhm… Nem akarok zavarni, de volna rám néhány perced? – kopogtatja meg egy számomra ismeretlen ám meglehetősen fiatal férfi a vállamat, mire kifordulok Lucas öleléséből.

- Persze – mondom zavartan mosolyogva.

- John Silver vagyok, a Forks-i táncklub legfőbb szponzora, és egyben alapítója – mutatkozik be.

- Jó napot uram! – Jövök zavarba. Azt hiszem, nem jó pont, hogy nem ismertem meg… Pedig láttam már a tv-ben is, és néhány újságban is…

- Tegezz nyugodtan! Nem vagyok én olyan öreg!

- Elnézést! Hát, akkor, szia!

- Szia! Ha jól emlékszem, a Te neved Lana, ugye?

- Igen.

- Nagyon tehetséges táncos vagy, mondták már?!

- Csak azok, akiket érdekel, hogy mi lesz velem… - mondom kicsit szégyenlősen.

- Hát… Ezek szerint engem érdekel, mi lesz veled. Hogy őszinte legyek, szerintem a zsűri megtalálta azt, akit keresett!

- Ezt nem igazán értem…

- Lennél olyan kedves, hogy visszafáradsz a rögtönzött táncterünkre a partnereddel, és előadsz egy páros táncot? – kérdezi hatalmas mosollyal az arcán.

- De hiszen vannak még utánam… - próbálok ellenkezni, de aztán rájövök, hogy elég későn érkeztünk, és lehet, hogy én voltam az utolsó jelentkező. Így inkább hozzáteszem: - Vagy nem?

- Igazat kell, hogy adjak, vannak még jelentkezők. Viszont ha párosban is olyan jól táncolsz, mint szólóban, vége a meghallgatásnak!

- Úgy érted, hogy akkor engem vesztek be a csapatba? – Hitetlenségemet látva John felnevet.

- Igen, pontosan úgy értem!

- Istenem, az csodálatos lenne! – Érzem, hogy a szemem felragyog, és elönt a boldogság, de eszembe jut, hogy hagynom kellene a többi jelentkezőt is érvényesülni. – De… Nem szeretném elvenni a többiektől a lehetőséget! – mondom határozottan.

- Ejha! Elég határozott leányzó vagy! Hát rendben! Legyen, ahogy akarod! De, ha senki sem lesz olyan jó, mint Te, téged nézünk meg elsőként párosban, és ha ugyanolyan jól teljesítesz, bent vagy a csapatban! Megegyeztünk?

Próbál kompromisszumot kötni… Ez igen! Igazi vezető! – fut át az agyamon a gondolat.

- Igen, megegyeztünk! – mondom határozottan. – Hány táncos van még?

- Húsz.

- Rendben! Biztosan akad még olyan táncos, akinek felajánlanád ezt a lehetőséget!

- Nem hiszem, de majd meglátjuk! – mondja, majd sarkon fordul, és visszamegy a zsűri asztalához.

Meglepett ámde vidám arccal fordulok vissza szerelmem felé, és minden szó nélkül szenvedélyes csókban részesítem. Nem ellenkezik, viszonozza a csókot.

Alig fél perccel később meghallom John hangját, ahogy felkéri a következő versenyzőt a „rögtönzött táncparkettre”.

Megszakítom csókunkat, és megfordulva -, hogy mindent lássak – Lucas karjaiba bújok.

Most kezdem csak el igazán megfigyelni a többi versenyzőt. Nagy meglepetésemre elég sok férfiú jelentkezett. Visszagondolva a New York-i válogatásokra csak egy-két fiú jut az eszembe.

Az összes utánam következő lány és fiú kiválóan táncol – állapítom meg miután véget ér a szóló meghallgatás – de, azt én is érzem, hogy jobb vagyok náluk. Talán most beképzelt liba képét keltem, de nem vagyok az. Csak hét éves korom óta táncolok, és így, lassan tíz év elteltével megtanultam meglátni a tehetséget az emberekben.

A megegyezéshez híven, nem is váratnak sokáig. John magához ragadja a mikrofont, hogy valamelyest túlszárnyalja a hangoskodó tömeget, és beszélni kezd:

- Nos, azt hiszem, mindenkit megnéztünk szólóban, igaz? – A kérdésére hangos „igaz” a válasz. – És most kellene bemondanom a továbbjutó tíz emberke nevét, akik megmutatják magukat párosban is. – Ismét egy helyeslő moraj. – Aki pedig a legjobbnak bizonyul, bejut a csapatba, és ha elég jó, már idén ott lehet a Világbajnokságra összeválogatott csapattagok között. – Hatalmas ujjongás, és tapsvihar. – Azonban, mint azt mindannyian láthattuk, eljött a válogatásra egy kiválóan tehetséges hölgy – néz rám jelentőségteljesen. – A zsűri egyhangúan úgy döntött, hogy a tíz jelentkező helyett, csak egyet néz meg párosban, és ha minden kritériumnak megfelel, bevesszük a csapatba. – Ennél a mondatánál megoszlik a tömeg véleménye. Néhányan hurrognak, míg mások helyeslően bólogatnak. – Azt hiszem, mindenki tudja, kiről van szó! Kérlek Lana, fáradj fel a táncparkettre, és táncolj velem!

Hogy mi? Vele? Nem így beszéltük meg! Ez nem fog menni… Itt el fogok bukni! Édes Istenem segíts!

Rémült pillantást váltok Alannel, aki csak bíztatóan mosolyog a terem másik végéből.

Nagy levegőt veszek, és elindulok a tornaterem közepe felé, ahol John kinyújtott karral várja, hogy odaérjek hozzá.

Úgy érzem, egész testemben remegek, de mikor ránézek a kezemre, rájövök, hogy csak a képzeletem játszik velem.

Mikor kiérek a nézők által alkotott körből, minden szem rám szegeződik, én pedig bizonytalanul teszem a kezem John kezébe.

Ő csak mosolyog, majd megpörget, és elégedetten füttyent egyet.

- Igazi tehetség! – állapítja meg, mire elpirulok.

Elengedi a kezemet, odalép a zsűri-asztalhoz, leteszi a mikrofont és súg valamit az egyik nő fülébe. Aztán visszatér hozzám, a nő pedig a DJ felé veszi az irányt.

- Ugye tudod, hogy nem erről volt szó?! – mondom neki, mikor átkarolja a derekamat.

- Így nem lesz olyan nagy az emberek nemtetszése… Ha egy zsűritaggal táncolsz – jelen esetben velem -, és én igazolni tudom a kiváló tánctudásodat, nem lesz senkinek kétsége afelől, hogy tényleg olyan jó vagy-e. Érted?

- Ezzel azt akarod mondani, hogy csak az én dolgomat akarod megkönnyíteni?

- Pontosan!

- Szóval meg sem fordult a fejedben, hogy egyszerűen csak hülyét csinálj belőlem… - mondom ki a gondolataimat. Ezt hallva hangosan felnevet.

- Ugyan már! Eszem ágában sincs elveszíteni egy ekkora tehetséget! – A mondat végére komollyá válik a hangja.

- Oké, azt hiszem, megnyugodtam – mosolyodok el halványan.

- Örülök. Most viszont kezdjük!

- Rendben.

John int a DJ-nek, hogy indíthatja a zenét, aztán szembefordul velem, és szorosan magához vonva átkarolja a derekamat.

Néhány másodperc múlva elindul a kedvenc számom, Leona Lewis: I see you.

Egy pillanatig hitetlenkedve meredek partneremre, majd egész testemen végigáramlik a zene, a fejemből pedig eltűnik minden gondolat. Csak a zene, John és én vagyunk.

Könnyedén, majdhogynem szállva engedelmeskedek a képzeletbeli utasításainak. Szökellek, mint egy őzgida, és hajlok, mint a legnagyobb szélben a fák. Olykor-olykor megérintem, de csak, mint a lemenő nap fénye a víz felszínét.

Aztán mikor újra találkozunk, igazi szerelmessé válok, akinek minden vágya teljesül, amint kedvese karjában lehet.

Mikor a szám véget ér, lágyan egymásra borulunk, és élvezzük a zene okozta lüktetést a testünkben. Alig halljuk a kitörő lelkesedéssel tapsoló embereket.

Néhány másodperc elteltével a lüktetés megszűnik, és csak a boldogság marad a szívemben. Csillogó szemmel Johnra nézek, aki lassan feláll, és felsegít engem is.

Mivel nem tudom másként kimutatni a hálámat és a bennem tomboló boldogságot, ahogy felegyenesedek, a nyakába ugrok.

- Köszönöm! – mondom neki könnyes szemmel.

Ő szorosan átölel, és a fülembe suttog:

- Nincs mit, madárkám! Te vagy a legjobb!

Lassan leereszt a földre, körbeforgat és meghajolunk.

Ekkor fogom csak fel, hogy alig néhány percen belül egy újabb barátra tettem szert. Sőt, talán a leendőbeli Forks-i tanárommal táncoltam az imént.

A boldogságom viszont olyan gyorsan vált semmivé, mint amilyen gyorsan jött, ugyanis meghallottam Kiara hangját.

- Ez nem lehet! John, ugye tudod, hogy ez szabálytalan! Tíz ember közül kell kiválasztanod a megfelelőt, nem pedig rábökni egyre a száznegyvenöt jelentkező közül! – ordítja bele táncpartnerem arcába.

- Kedves Kiara! Mint azt Te is nagyon jól láthattad az imént, ennél a lánynál tehetségesebb nincs a mezőnyben!

- Dehogy nincs! – húzza ki magát.

- Ó, és ki volna az? – kérdezi John gúnyosan. – Csak nem Te?

- Tegyél velem is egy próbát! – bök nagyot John mellkasába.

- Rendben! De előre szólok! Nem olyan zenére fogunk táncolni, amit már begyakoroltunk! Ismeretlen környezet fog fogadni, ugyanúgy, mint Lanat!

- Rendben! – Hangja már kevésbé magabiztos.

John csókot lehel a kezemre, majd közelebb hajol hozzám, és a fülembe súg.

- Akkor is te vagy a legjobb! De nem hagyhatom, hogy bárkinek is kétsége legyen a döntésünk felől. Remélem, megérted! – néz mélyen a szemembe.

- Persze, hogy megértem! És köszönöm! – mosolygok rá.

- Én köszönöm! – Meghajol előttem, majd odasétál a DJ-hez, és megmondja neki a szám címét, amire táncolni akar. Én pedig visszasétálok Lucashoz és Alanhez.

- Csodálatos voltál! – ölel magához Alan. – Nagyon jó partnered volt ez az ember! Legalább ilyen jót kell, hogy találjanak neked a csapatban, hogy ki tudd bontani a szárnyaidat, és ne kelljen bezárkóznod!

- Remélem, legalább ilyen jót kapok majd! – mosolyodok el, majd Lucashoz fordulok.

- Mint egy nyugodt, csendes folyó, ami a felszín alatt tombol – mondja szemében izzó szerelemmel.

- Tehát tetszettem… - vonom le hangosan a következtetést.

- Az nem kifejezés! – Magához von, de nem csókol meg. Csak ölel, és ebben a pillanatban ez így jó.

Amikor pedig felcsendül Rihanna Russian Roulett-je megfordulok az ölelésében, és a táncolókra figyelek.

Ahogy nézem Kiara merev testtartását -, ami valószínűleg a félelemtől van -, rá kell jönnöm, hogy nem is igazán figyeltem oda, mikor szólózott. Csak a szám címe érdekelt, hogy én is arra táncolhassak.

Most viszont, legnagyobb örömömre azt veszem észre, hogy a földbe döngöltem Őt. Míg én a legjobb formámat hoztam mindkét produkcióm alatt, Ő nem is táncolhatna rosszabbul.

A zene lejártával nem tudtam mást gondolni, mint hogy Kiara nem tud táncolni. Nem hazudott, mikor ezt állította. Én inkább arra tippelnék, hogy benne van az iskola atléta csoportjában. Hisz szaltózni egy száznyolcvan centis ember válláról nem könnyű dolog, kivéve, ha az ember nem profi táncos, vagy kiváló atléta.

Amikor John a kezébe veszi a mikrofont, megfordulok, adok Lucasnak egy gyors puszit, majd elindulok a tornaterem közepe felé.

John vigyorogva várja meg, hogy odaérjek, és csak ezután kezd beszélni.

- Van még versenyző, esetleg néző, aki nem ismeri el Lana tehetségét? Vagy azt hiszi, hogy vannak jobbak nála a jelentkezők közül?

A tömeg egyhangú nemmel felel. A szememmel Kiarat keresem, mert nem láttam, ahogy elhagyta a termet.

- Akkor azt hiszem, bátran mondhatom – kezdi, miközben maga felé fordít -, hogy a Forks-i táncklub, azaz a Jats új tagja nem más, mint… - nyújtja elém a mikrofont, hogy mondjam bele a teljes nevem.

- … Lana Fortuna James.

- Isten, hozott a csapatban Lana! – Szorosan megölel, majd miután elenged, megkér, hogy maradjak még egy kicsit. Leteszi a mikrofont, beszél pár szót a zsűri tagjaival, akik csak bólogatnak, majd visszatér hozzám. A teremből már elkezdett kiáramlani a tömeg.

- Nos… először is, köszönöm a lehetőséget, hogy táncolhattam veled!

- Számomra volt megtiszteltetés! – mosolygok rá. – Öhm… Lehet egy nem túl udvarias kérdésem? – zavaromban elpirulok.

- Persze! Kérdezhetsz bármit!

- Hány éves vagy?

- Húsz.

- Húsz? – nézek rá hitetlenül.

- Igen. Miért, idősebbnek nézek ki? – Hangjában tettetett sértődöttség.

- Jaj, nem! Dehogy is! Csak azt mondtad, hogy Te alapítottad a csapatot, és Te vagy a legfőbb szponzor… Nem nagyon értem, hogy hogyan tud valaki ennyi mindent elérni húsz éves koráig.

- Majd egyszer elmesélem!

- Rendben! – vigyorgok rá.

- Van egy hírem a számodra – vigyorog Ő is.

- Igen? Mi volna az? – kérdezem kíváncsian.

- Körülbelül egy hónap múlva csatlakozik a csapathoz még egy tag. Őt láttuk már korábban táncolni, és beinvitáltuk. Ő is kiváló tehetség, ahogy Te is. Tehát amíg Ő ide nem ér, velem fogsz gyakorolni, a megérkezése után pedig Ő lesz a partnered! Na, mit szólsz?

- Öhm… Hát… Szóhoz sem jutok… - mosolyogok hülyén. – Örülök neki, hogy ilyen gyorsan tudtatok nekem partnert találni, és annak is, hogy veled táncolhatok majd! De megtudhatom az illető nevét?

- Ó, hát persze! Majdnem elfelejtettem! Paul Cullennek hívják.

- Remek! Köszönöm! Ha nincs más, akkor én…

- Persze, menj csak! Még annyit, hogy az első igazi próbád szombaton reggel kilenckor lesz, de megfigyelésre jöhetsz minden nap reggel tíztől délig, valamint délután háromtól ötig.

- Itt leszek! És még egyszer köszönöm!

- Mi köszönjük Neked! – mosolyodott el ismét, majd elindult összeszedni a holmiját.

Én pedig repesve a boldogságtól kisétálok az ajtón, hogy megkeressem Lucast és Alant.

Elnézésetek kérem, amiért ilyen sokat késett a rész! A következő hamarosan jön! :)

Puszi

Lina

u.i.: Remélem, tetszett!

Szimpatikus blogger díj

Szabályok:
1. Meg kell köszönnöm a díjat annak, aki gondolt rám és küldte!
2. A logót ki kell tennem a blogomba!
3. Be kell linkelnem azt, akitől kaptam!
4. Írnom kell magamról hét dolgot!
5. Tovább kell adnom a díjat másik hét blogtársamnak!
6. Be kell linkelnem Őket!
7. Megjegyzést kell hagynom náluk, hogy tudjanak a díjazásról!

Na, akkor vágjunk bele. :)

1. Nagyon szépen köszönöm a díjat Biunak és Melanie-nak
2. Megvolt! :)
3. Az első pontban teljesítve! :D
4. * Ha minden a tervek szerint halad, gyógytornász leszek négy év múlva.
* Imádom a csokit.
* Bármit megtennék a barátaimért.
* Az elmúlt egy hétben szinte csak pástétomon éltem. xD
* Régebben imádtam olvasni, de mostanában nincs túl sok kedvem hozzá.
* Imádom a kémiát.
* Nyitott vagyok mindenre! :)

5.
Spirit Bliss
JéQa
BravelAngel
Ella és Bianka
Suomi
Twinform szerkesztőség
Benina

6. Megtörtént! :)
7. Pillanatokon belül kész! :)



** Friss valószínűleg holnap, ha By-a át tudja majd olvasni! :)

Puszi
Lina ♥