Tizenhatodik fejezet

Nagyon szépen köszönöm azt a rengeteg kommentet az előző fejezethez!!! :)
Jó olvasást!

Tizenhatodik fejezet

Lucas szemszöge

Folyamatosan a lépcső előtt heverő Lanat látom magam előtt. Nem tudom kiverni a fejemből. Mióta hazaértem, vagyis körülbelül öt órája csak azon zakatol az agyam, hogy miért esett le? Mi történhetett? De persze Dorian hazaküldött, mielőtt megtudhattam volna a választ. Pedig szerettem volna Vele menni.

Most a telefon előtt ülök arra várva, hogy valaki felhívjon és értesítsen szerelmem állapotáról. De már órák óta semmi.

Abba bele sem merek gondolni, hogy nem ébred fel…

Megrázom a fejem. Jobb, ha nem is gondolok ilyesmire…

Ahogy szörnyűbbnél szörnyűbb gondolatok kergetik egymást a fejemben, megszólal a telefon, és én végre hírt kapok.

Lana szemszöge

*Néhány órával később*

Arra ébredek, hogy iszonyatosan fáj a fejem. Nem tudom, mi van velem, csak azt, hogy minden porcikám fáj.

Nagy nehezen megmozdítom a kezem, és néhány tizedmásodperc múlva érzem, hogy valaki megszorítja.

Lassan kinyitom a szemem, és körülnézek.

Először nem nagyon értem, hol vagyok, de aztán minden beugrik.

A látomás, a zuhanás, a fájdalom és a végtelen sötétség.

A pillantásomat a kezemre kapom, amit valaki más fog. Felnézek, és meglátom bátyám aggódó arcát.

- Ho…hol vagyok? – kérdezem Őt.

- Kórházban, kicsim. Leestél a lépcsőn, és elájultál.

- Igen, ezt tudom – felelem erőtlenül. – Súlyosak a sérüléseim?

- Nem. Szerencsére csak néhány zúzódásod és horzsolásod van csak.

- De éreztem, hogy eltört valamim. – Hangom erőtlenül cseng, belül erősen uralkodik a bizonytalanság.

- Nem tört el semmid, szívem! Biztosan csak a nagy ütődést érezted. Az orvos azt mondta, tényleg mázlista vagy, hogy nem történt nagyobb bajod.

- Igen, nagy szerencse – mondom elgondolkozva. De én tényleg éreztem, hogy eltörött valami bennem… Nem értem… - És, mikor mehetek haza? – jut eszembe a legfontosabb kérdés.

- Nem tudom. Mindjárt szólok az orvosnak, hogy felébredtél, és akkor talán megtudjuk.

- Rendben! – Megszorítja a kezem, feláll, és megindul az ajtó felé. – Dorian! – állítom meg.

- Igen? – fordul vissza.

- Sajnálom! – Olyan halkan ejtem ki a szót a számon, hogy nem vagyok biztos benne, hogy meghallotta. De mikor megszólal, tudom, hogy igen.

- Nincs mit sajnálnod, drágám! Majd elmeséled, mi történt, amikor hazamentünk, rendben?

- Oké.

Csak nézem, ahogy kimegy az ajtón, miközben a látomáson gondolkozom.

Lucas kezdi túlzásba vinni a dolgokat. Igaz, a féltékenykedős jelenet még nem történt meg, de amit ma tett, felháborító! Lehet, hogy nem leszünk még egynaposak sem. Ha így folytatja tovább, szakítok vele!

Ekkor eszembe ötlik egy gondolat.

Mi lenne, ha elmennénk moziba. Nem kettesben, hanem jó sokan. Talán a barátainak is van kedvük eljönni. Remélem, majd akkor megérti az emberekkel való viszonyomat… még ha az Alanhez fűződő érzéseimet nem is…

Merengésemből az ajtó nyílása ránt ki. Belép a doktor, a nyomában pedig Dorian.

A doki elvégez minden rutinvizsgálatot, és kijelenti: a horzsolásokon és a zúzódásokon kívül, nincs semmi bajom. Mikor panaszkodok, hogy minden porcikám fáj, ad egy receptet, hogy váltsuk be a patikában, és vegyek be belőle kettőt. Dorian megkérdezi, mikor mehetek haza, mire a válasz: akár most rögtön.

Átöltözöm, összeszedem a kevéske kis holmimat, amit bátyám behozott nekem, és elindulunk haza.

Csak most veszem észre, hogy besötétedett, és fogalmam sincs, mennyire jár az idő.

- Dorian, hány óra van? – kérdezem.

- Tíz lesz néhány perc múlva.

- Ilyen sokáig voltam eszméletlen? – döbbenek meg.

- Azt is vedd számításba, hogy már legalább két órája felébredtél – néz rám somolyogva.

- Számításba veszem, persze, de akkor is öt órát feküdtem úgy, hogy nem tudtam magamról…

- Nyugodj meg, ettől még jól vagy! Az orvos is megmondta, hogy nincs semmi bajod.

- Igyekszem nyugodt maradni. – Mély levegőt veszek, majd azon gondolkozom, hogy miért is akar eluralkodni rajtam a pánik… Akárhogyan is gondolkozom, nem tudom megmondani.

- Elmondod, mit láttál? – Bátyám halk hangja szakítja félbe a töprengésem.

- Alan és Lucas vitatkoztak. Lucas kijelentette, hogy az övé vagyok, és Alan szálljon le rólam – felelem lehajtott fejjel.

- Mérges lettél? – érkezik a következő kérdés.

- Nem. Inkább megijedtem. Nem szeretem, ha valaki a tulajdonaként kezel. Én csak és kizárólag a magamé vagyok, egészen addig, amíg úgy nem döntök, hogy más is részesülhet belőlem! – jelentem ki határozottan.

- Ez így igaz. Ha Lucas ezt nem tudja elfogadni, akkor azt hiszem, nem kellene együtt lennetek.

- Én is így gondolom!

- Akkor jó! De azért beszélj vele erről!

- Mindenképpen fogok!

- Kérdezhetek valamit?

- Persze! Akármit! – mosolygok rá kedvesen.

- Szereted Lucast? – Pillantását erősen az útra szegezi, hogy még véletlenül se kelljen a szemembe néznie.

- Az igazat akarod hallani? – kérdezek vissza.

- Csak is!

- Nem tudom. Szerelmes voltam belé tegnap, ma délelőtt, a válogatáson, mikor hazamentünk… De, amikor a látomásban voltam, azt éreztem, hogy Ő nem az az ember, akit megismertem. Teljesen más benyomást keltett elsőre. Szóval… fogalmam sincs, mit érzek.

- Gondolkozz egy kicsit erről, még mielőtt bármit is mondanál neki!

- Azt fogom tenni! – fordulok az ablak felé. Megpillantom az utcánk lassan ismerőssé váló házait, miközben eszembe jut valami. – Itt van Ő is?

- Nincs. Be akart jönni veled a kórházba, de megkértem, hogy inkább menjen haza.

- És Alan?

- Itthon ül, és halálra aggódja magát – mondja, miközben leállítja a motort. Kis gondolkozás után, ismét kérdez. – Komolyan gondoljátok ezt a költözés dolgot?

- Igen! – vágom rá rögtön. – Tudod, Ő nekem a lelki társam, és nagyon nehéz nélküle. És azt hiszem, Ő is így van ezzel – teszem hozzá kicsit szerényebben.

- Értem. Remélem, nem bánjátok meg!

- Biztosan nem! – mosolygok rá.

Dorian kiszáll a kocsiból, miközben én csak szenvedek a fájó testrészeimmel. Mikor kinyitja nekem az ajtót, hálásan nézek rá, majd lassan elindulok a bejárat felé.

Esni fog – állapítom meg, ahogy felnézek az égre. Tudom, hogy Forksban az esős idő normális, de mióta megérkeztem – vagyis egy napja – azért fohászkodok, hogy végre a nap is megjelenjen az égen. Kicsit szomorúan folytatom utamat, de mikor megpillantom Alant az ablakon keresztül, elfelejtkezem minden fájdalmamról, és futni kezdek a már nyitott ajtó felé.

Alan szemszöge

Miután megbizonyosodtam róla, hogy Lananak nincs semmi baja, elengedtem őt zuhanyozni.

Most épp arra várok, hogy kijöjjön, és beszélgethessünk.

Az elmúlt hét óra kész rémálom volt. Dorian nekem sem engedte, hogy bemenjek vele, mondván, ha Lucas nem, akkor én sem. De hát nekem sokkal több közöm van Lanahoz, mint Lucasnak!

Nem számít! – rázom meg a fejem. A lényeg, hogy itthon van, egészségesen!

Ekkor kinyílik az ajtó, és kikóvályog Lana.

Odarohanok hozzá, hogy segítsek neki eljutni az ágyig. Nem tudom, mi lehet vele. Mikor bement, még jól volt.

- Istenem, Lana! Mi van veled? – kérdezem aggódva.

- Semmi, csak bevettem a fájdalomcsillapítót, amit az orvos írt ki. Olyan álmos vagyok – mondja egy hatalmas ásítás közepette.

- Gyere, feküdj le!

- Oké!

Odavezetem az ágyhoz, segítek neki bemászni, majd betakarom. Puszit nyomok a homlokára, majd elindulok kifelé, mikor hangja megtorpanásra késztet.

- Ne menj el! Maradj itt velem, kérlek! – Szemei éberen csillognak, mikor hátrafordulok.

- Rendben – mondom, és bebújok mellé a paplan alá.

Hozzám bújik, én pedig szorosan átölelem. Simogatni kezdem a haját, mire nagyot szusszant, és a lélegzete egyenletessé válik.

Elaludt.

Lassan becsukom a szemem, de nem hagyom abba simogatást.

Miközben hallgatom, ahogy a vihar egyre erősödik, felsejlenek előttem a régi szép emlékek, aminek a segítségével én is elszunyókálok. Ám, mikor már majdnem elnyelnek az álom hullámai, hatalmas villámlás és az azt követő dörgés riaszt fel. Érzem, hogy Lana teljes erejéből kapaszkodik az ingembe.

A másik blogon felmerül a kérdés, hogy mi minden lenne rajta a háttérinfós blogon... A válasz:
Az al-blogon tisztáznám az esetlegesen felmerülő kérdéseket, minden szereplőről lenne egy rövidke kis életrajz (a történet előttről), és esetleg olyan novellákat, fejezeteket is feltennék, ami más szemszögéből íródott (nem nagyon szeretnék Lana, Alan, most Lucas a későbbiekben Paul szemszögén kívül írni erre a blogra.), vagy egy olvasó kérésére megírom máséból. Talán megszerkeszteném Lana órarendjét (az is felkerülne), és a szereplők által viselt ruhákat is oda tenném fel (azért itt is lenne egy címke, hogy könnyebben megtalálhassátok őket). Ha esetleg készítenék valamilyen fejlécet, de nem szeretném kitenni ide, azon az oldalon megmutatnám, és a történet alakulásába is beleszólhatnátok egy-egy szavazás erejéig...

Most ennyi jutott hirtelen eszembe, de lehet, hogy lenne még ezeken kívül más is... :)

Puszi
Lina