Dupla fejezet + A hónap képe

Sziasztok!
Bocsi, hogy megint szövegelek a fejezet előtt! Ígérem, rövid leszek.
Mint látjátok, dupla fejezettel érkeztem, annak alkalmából, hogy a számláló elérte az ezret. :) Remélem, örültök! :)A másik pedig A hónap képe választás. Az első, a negyedik és ötödik képre egyaránt három szavazat érkezett. Arra gondoltam, hogy mivel én nem szavaztam, a három közül én döntöm el, melyik legyen a nyertes kép. Ha valami kifogásotok van ellene, akkor szóljatok nyugodtan!

Jó olvasást a fejezetekhez!Puszi
Lina

Tizennegyedik fejezet

Nem kell sokat keresgélnem. Lucas a bejárattól alig két lépésnyire vár rám, míg Alan elindult az autó felé.

Szerelmem amint meglát, kitárja karjait, én pedig boldogan bújok ölelésébe.

- Gratulálok! Csodálatos voltál! – mondja boldogan. – Büszke vagyok rád!

- Köszönöm! Nélküled nem lehettem volna itt. – Lehajtom a fejemet, mert hirtelen azt hiszem, hülyeséget mondtam, de rájövök, hogy ha nem ismerem meg tegnap este Lucast és a barátait, akkor ma nem lehetnék itt. Hisz Ők szóltak nekem, hogy ma van a válogatás.

- Ne mondd ezt! Ragyogó tehetség vagy, és később is biztosan bevettek volna a csapatba, ha látnak valahol táncolni!

- Nem hiszem. John elég határozott pasinak tűnik. Ha Ő egyszer dönt, akkor az úgy is lesz. Igazi vezető. Szerintem Ő itt a „főparancsnok” – mondom, miközben idézőjelek rajzolok a levegőbe.

- Történetesen elég rég óta ismerem Johnt. Egészen pontosan tíz éve. Jó barátok vagyunk, jól kiismertük már egymást. És igazad van. Ő itt a „főparancsnok” – ismétli meg a mozdulatomat mosolyogva. – Jó emberismerő vagy.

- Annak kell lennem. – Legnagyobb bosszúságomra hangomban keserűség érződik.

- Ez az „inkább nem mondom el” kategóriába tartozik, ugye? – kérdezi, mikor Ő is észreveszi az élt.

- Igen – suttogom lehajtott fejjel.

- Rendben. Akkor nem kérdezek semmit – jelenti ki határozottan, de mikor felnézek, látom rajta, hogy mégis lenne egy kérdése.

- Mit szeretnél tudni?

- Mikor beszélgetünk? – A hangsúlyából rájövök, hogy a válogatás kezdetén átélt incidensre gondol. Akkor azt mondtam neki, hogy beszélgetünk majd.

- Amint hazaértünk, megmagyarázok mindent!

- Rendben. – Úgy látom, megelégszik ennyivel. Nem mintha hazudtam volna neki.

Felemeli egyik kezemet, megnézi - bár nem értem, miért -, majd összefűzi ujjainkat, és megindulunk a kocsi felé.

Odaérve látom, hogy Alan nagyon elmerült a gondolataiban. Nem tudom, min jár az esze, de nem akarom megzavarni, ezért csak finoman megkopogtatom a vállát, hogy szálljon be.

Az út csendesen telik. Egyikünk sem szólal meg, én pedig rájövök, hogy a fiúknak valószínűleg volt egy kis eszmecseréjük, amíg én Johnnal beszéltem.

Ki fogom faggatni Őket, az biztos! – határozom el magamban.

Ekkor hirtelen a jövőben találom magam.

Most egyszerre kétszer is jelen vagyok: mint külső szemlélő, és mint a történések szereplője.

A tornateremben állunk a csapattal. John és én a terem közepén szenvedélyes ölelésben részesítjük egymást. Nem tudom, honnan jön az érzés, de tudom, hogy csak a tánc miatt vagyunk ilyen helyzetben, nem pedig azért, mert bármit is akarnánk egymástól.

Kinyílik a terem ajtaja és Lucas jön be őrjöngve.

- Soha nem gondoltam volna, hogy átversz, Lana! Azt hittem legalább annyira szeretsz, mint én téged! – üvölti a szemembe. Az arckifejezésem értetlen. Valószínűleg nem tudom, hogy mi baja van.

- De hisz, én, szeretlek, Lucas! Miről beszélsz?

- Még hogy szeretsz! Ha igazat beszélnél, nem kellene lépten-nyomon azt látnom, hogy John ölelget, a füledbe súg, vagy épp puszit nyom az arcodra!

- Lucas, hisz soha nem tennék veled ilyet! – szól közbe John is. – Évek óta ismersz! Tudnod kellene, hogy számomra a barátságunk sokkal többet ér, mint egy lány!

- Igaza van! – lépek oda szerelmemhez. – A barátság mindennél fontosabb! Nekem pedig Te vagy fontos! Nem tudom, miért féltékenykedsz folyton?!

Nem kapok választ. Csak hallgat, és közben a szemembe néz. Nem láthat benne semmi mást, csak színtiszta őszinteséget.

Néhány másodperc elteltével sarkon fordul, és kiviharzik.

Én pedig ismét a kocsiban vagyok Lucas és Alan néma társaságában.

Próbálok uralkodni a szapora légzésemen, de nem járok túl sok sikerrel.

Természetesen mindkét fiú észreveszi, hogy valami nincs rendben, de egyikük tudja is, mi történt.

Alan a vállamra teszi a kezét, és próbál megnyugtatni.

- Lana, nyugodj meg! Minden rendben! Most már minden rendben! Nincs mitől félned! – De én csak remegek, és a légzésem még szaporábbá válik, ahogy elér a tudatomig, hogy mit láttam. Folyamatosan egy mondat vibrál az agyamban:

Nem tudom, miért féltékenykedsz folyton?!

Mindig is a féltékeny pasiktól féltem a legjobban. Amikor még nem tudtam egy kicsit sem uralkodni a képességemen, nagyon sok veszekedést láttam. Ismeretlen párok jelentek meg előttem, én pedig végignéztem, ahogy a féltékenység tönkreteszi a kapcsolatokat. Már kicsi korom óta attól rettegek, hogy nekem is át kell majd élnem ezt. És lám, úgy látszik, megtörténik, amitől félek.

De minden erőmmel azon leszek, hogy megakadályozzam! Nem adok semmi okot a féltékenységre! – határozom el magam.

A légzésem lassan egyenletessé válik, a remegésem elmúlik.

Alan szemébe nézek.

- Köszönöm! Most már tényleg minden rendben van! – A halvány mosoly, ami megjelenik az arcomon, láthatóan megnyugtatja.

Lucas csak az útra figyel. Érzem, hogy valami baja van, de azt is, hogy nem ez lenne a legmegfelelőbb pillanat, hogy feltegyem a kérdést. Inkább megszorítom Alan kezét, hogy biztos legyen benne, jól vagyok, majd előre fordulok, és csendben várom, hogy hazaérjünk.

- Dorian, képzeld! Engem választottak! – ugrok bátyám nyakába, amint belépek az ajtón.

- Gratulálok, szívem! Ügyes voltál! Büszke vagyok rád! – mondja, miközben szorosan megölel. – Sajnálom, hogy nem lehettem ott!

- De lélekben velem voltál! Éreztem! – Ragyogó mosolyt villantok felé.

- Igen, ez igaz. – Gyors puszit nyom az arcomra, aztán a fiúkra néz, akik között még mindig érezni lehet a feszültséget. – Alan! Nincs kedved meginni velem egy kávét? – kérdezi, mert érzi, nekem most Lucasszal kell beszélnem.

- Köszönöm! – válaszolja Alan, majd bátyám társaságában elhagyja az előszobát.

Lucas felé fordulok.

- Milyen érdekes! Már több mint egy éve nem találkoztunk, mégis tudja, mit szeretnék. Azt hiszem, erről szól az igazi testvéri szeretet. Szavak nélkül is megértjük egymást.

- Van benne valami – morogja az orra alatt. – De én nem tudhatom. Nincs testvérem.

- Tudod, alig ismerjük még egymást… - próbálok belekezdeni a beszélgetésbe.

- Ezzel mit akarsz mondani?

- Csak azt, hogy nem értem, hogyan szerethetek valakit ennyire, anélkül, hogy ismerném. És azt, hogy szeretnélek megismerni.

- Azt hiszem, ugyanúgy érzünk. Szeretnék rólad többet tudni. – Odasétál hozzám és végigsimít az arcomon. – Persze csak azt, amit lehet. – teszi hozzá, ahogy leejti a kezét maga mellé.

- Köszönöm, hogy megértesz! Gyere! – Kézen ragadom, és felhúzom a lépcsőn majd be a szobámba. – Érezd magad otthon! – mondom mosolyogva. – Én elmegyek lezuhanyozni és átöltözni. Persze, csak ha nincs ellene kifogásod… - nézek rá félve.

- Menj csak!

Bemegyek a fürdőszobába, de még látom, ahogy leül az íróasztal előtt álló székre.

Ahogy becsukom magam mögött az ajtót, az utam a gardróbhoz vezet. Eltolom a hatalmas ajtót, majd kiválasztom azt a ruhát, amit fel szeretnék venni: egy kényelmes, testhezálló farmert hozzá barna övet, egy fehér, lenge rövid-ujjú felsőt, egy szürke, szintén lenge pulóvert, szürke magas-sarkú cipőt, és végül kiegészítőkén egy piros karórát.

Hát igen. Szeretek itthon is jól kinézni, ha pedig erről van szó, még a magas-sarkútól sem riadok vissza. De ha jobban belegondolok, kifejezetten kedvelem az ilyen cipőket.

Miután magamhoz veszem a kiválasztott öltözéket, visszasétálok a fürdőszobába. Leteszem a ruhákat a pultra, és levetem a válogatásra felvett cuccaimat, majd belehajítom őket a szennyes-kosárba.

Beállok a sarokban levő zuhanykabinba, és gyorsan letusolok. Eper illatú tusfürdőt találok a tálcán, ezért azt használom.

Zuhanyzás közben elgondolkozok azon, mit fogok mondani Lucasnak.

A meleg víz jó hatással van az agysejtjeimre, így gyorsan megfogalmazom magamban a mondanivalómat. Nem lesz túl hosszú, de azért remélem, megért majd.

Kiszállok a kabinból, alaposan megtörülközök, előszedek az egyik fiókból némi fehérneműt, majd magamra kapom a ruhákat.

Kibontom az összefont hajamat, és óvatosan átfésülöm, hogy hullámos maradjon.

Úgy döntök, a sminket most kihagyom.

Visszasétálok a gardrób elé, hogy megnézzem magam az egész alakos tükörben.

Gondolatban elismerést adok magamnak a jó divatérzékemért, majd megdorgálom magam, hogy hogyan lehetek ilyen egoista.

Végül teljesen behúzom a gardróbajtót, és visszamegyek a szobába, hogy belevágjunk a beszélgetésbe.

Kilépve a fürdőszobából látom, hogy Lucas a könyvespolc táncjátékos sarkát nézegeti. Elmosolyodok, és odamegyek hozzá. Végigsimítok a hátán, majd megszólalok.

- Imádom őket! - Ijedtében ugrik egy nagyot, az én mosolyom pedig szélesebbé válik. – Bocsánat! Nem akartalak megijeszteni!

- Semmi baj! – A mondat végére elhal a hangja, ahogy rám emeli tekintetét. Alaposan végigmér. – Gyönyörű vagy! De mégis, hová készülsz?

- Sehova! Csak szeretem itthon is a legjobb formámat hozni – válaszolom továbbra is mosolyogva.

- De magas-sarkút is?

- Igen, azt is. Öhm… Azt hiszem, mi másról akartunk beszélgetni – kezdem terelni a témát.

- Én is azt hiszem.

- Gyere, üljünk le – húzom az ágy felé. Mikor mindketten kényelmesen elhelyezkedünk egymással szemben, mély levegőt veszek, és belekezdek. – Kérdezel, vagy csak mondjam?

- Kérdeznék, ha nem bánod…

- Rendben, csak nyugodtan!

- Oké! Arra lennék kíváncsi, miért vagy ilyen jó kapcsolatban Alannel, ha már nem vagytok együtt? És Ő miért tudhatja azt, amit én nem?

Pontosan ezekre a kérdésekre számítottam, és még látomásom sem volt – mondom magamban keserűen.

- Ha válaszolok az első kérdésedre, talán megérted a második miértjét. Nos… Még nem mondtam, de volt két húgom. Ikrek. Meghaltak, amikor tíz voltam. Az én hibámból. – Bár szakadozottan beszélek, igyekszem elfojtani a feltörni készülő zokogásom.

- Ezt nem…

- Hagyd, hogy befejezzem, kérlek! Úgy könnyebb – szakítom félbe. Tudom, mit akar mondani. Hogy nem érti, és nem hiszi, hogy az én hibám lett volna. – Elütötte Őket egy autó, amikor nekem kellett volna vigyáznom rájuk. Nem figyeltem eléggé. Csak nyolc évesek voltak. – Lehunyom a szemem, és mély lélegzetet veszek. Így folytatom. – Lassan hét év óta tegnap éreztem először, hogy nem az én hibám. Hogy miért, nem mondhatom el. De ez még nem volt válasz a kérdésedre – pattan ki a szemem. – Alannel első óta a legjobb barátok vagyunk, és Ő segített túltennem magam az egészen… és elsőként Ő tudta meg azt, amit Te nem tudhatsz. Köztünk magas fokú, szinte természet felettien nagy bizalom van. Soha nem nézett bolondnak, ellenben másokkal, akik véletlenül megtudták. Ez egy átok, amit áldássá kéne faragnom, csak még nem tudom, hogyan.

- Egyszer majd elmondod nekem is?

- Talán. Az Alannel való kapcsolatom nagyon bonyolult. A húgaim halála után mindenki azt hitte, hogy szerelmesek vagyunk egymásba. Az Ő részéről talán már akkor is így volt, de nálam nem. Ő támogatott, Ő nyugtatott meg, ha kellett, Neki mindent elmondhattam. – Elrévedve nézek ki az ablakon. – Ez még ma is így van. Tehát nincs okod a féltékenységre. Mi kicsi korunk óta így viselkedünk egymással.

- Értem – hagyja el a halk szó a száját.

- Ó, nem hiszem, hogy valóban értenéd. Ezt néha még én sem tudom felfogni. Én, aki ebben élek. – Visszafordulok felé, és megfogom a kezét. – De tudom, hogy próbálod megérteni, és elfogadni. Köszönöm!

- Nincs mit köszönnöd, szerelmem! – Szájához emeli a kezemet, megcsókolja, majd feláll. – Felküldöm Alant, oké?

- Rendben, köszönöm!

- Én köszönöm! – Elindul az ajtó felé, én pedig végigfekszek az ágyon. Nem is volt olyan vészes ez a beszélgetés. Megért, és ez jó. – gondolom.

Belegondolok az Alan és köztem lévő kapcsolatba. Tényleg furcsa, hogy így viselkedünk, de nálunk ez a megszokott. Viszont Ő sem tud tenni semmit azért, hogy visszahozza az elveszett emlékeimet. Nagyon kevés emlékem van a baleset előttről. A legtöbb emlékemet blokkoltam. De a látomásaimnak köszönhetően sokszor kerülök vissza a múltba, és élem át az akkori pillanatokat csak azért, hogy amikor ismét a jelenben vagyok, újra szembesüljek a hat évvel ezelőtti fájdalommal. Ezeket az emlékeket is próbálom blokkolni, de nem megy olyan könnyen.

Még most is, hogy tudom, nem én vagyok a felelős, nehéz rájuk gondolnom.

- Mibe merültél úgy bele? – Alan hangjára összerezzenek. Felnézek, és látom, hogy itt fekszik mellettem, keze a hátamat simogatja.

- Rólunk, és a testvéreimről gondolkoztam. – Válaszom hallatán átsuhan valami az arcán, de nem tudnám megmondani, mi.

- És mire jutottál?

- Velünk kapcsolatban arra, hogy igen érdekes a kapcsolatunk. Én már nem vagyok szerelmes, de a gesztusaim nem változnak. Talán azért, mert mindig is ilyenek voltunk.

- Igazad lehet. Ám én még mindig szeretlek! – fúrja tekintetét az enyémbe.

- Tudom. Érzem. De nem vagyok képes viszonozni ezt. Mást szeretek.

- Igen, ezt pedig én tudom. – Elfordítja a fejét, és kinéz az üvegfalon. Néhány percig néma csendben ülünk. Mindketten elmerülünk a gondolatokban, majd ismét megszólal. – Mire jutottál a testvéreiddel kapcsolatban?

- Nem tudom. Még nem mondtam neked, de amikor elkísértél a temetőbe, találkoztam Sarah-val. Azért sírtam annyira. Azt mondta, nem én vagyok a hibás a haláluk miatt, én pedig valamiért elhittem. Megígértette velem, hogy megpróbálok boldogan élni. Ezek után azt érzem, vissza kellene emlékeznem a baleset előttre, hogy ne csak a látomásos emlékeim legyen róluk. De félek, hogy nem tudnám betartani az ígéretem, ha visszanéznék.

- Segíthetek, ha akarod.

- Igen, tudom, de hosszútávon ez nem megoldás. Nem kérhetem tőled, hogy költözz te is Forksba, hogy ha kellesz, használatba vegyelek. Ezt én nem tudom megtenni.

- Ez elég durva megfogalmazás volt, nem gondolod?

- Ez az igazság. Mindig ezt teszem veled, ha rosszul érzem magam.

- Én szívesen segítek! Tudnod kellene, hogy rám bármikor számíthatsz! Valami csoda folytán én kaptam a képességet, hogy megnyugtassalak. Nem tudom, miért, de megkaptam. Neked pedig szükséged van rám.

- Igazad van. De akkor sem láncolhatlak Forkshoz! Te nem tartozol ide. Senkid sincs itt. A barátaid és a tánc New York-hoz köt.

- De itt vagy te, aki többet jelentesz számomra minden egyébnél.

- A szüleid nem mennének bele…

- Az legyen az én gondom.

- Tényleg megtennéd értem?

- Igen.

- Istenem, Alan! Ha tudnád, mennyire szeretlek! – bújok hozzá.

- Tudom! Hidd el, tudom! – suttogja.

Egy ideig így fekszünk, majd a hangos torokköszörülésre mindketten felkapjuk a fejünket.

Lucas szemszöge

Ahogy leérek a lépcsőn, a hangok felé veszem az irányt. Nem kell sokat mennem, máris a konyhában találom magam. Alan és Dorian elhallgatnak, én pedig megköszörülöm a torkomat.

- Alan! Lana beszélni szeretne veled.

- Köszönöm! – mondja, majd Dorianhoz fordul. – Ha megbocsátasz…

- Persze, menj csak!

Alan feláll, elindul Lana szobája felé, Dorian pedig elpakolja a kávéscsészéket.

- Nagyon szeret téged, ugye tudod? – kérdezi halkan, de szigorúan.

- Igen, tudom. Én is Őt! – válaszolom határozottan.

- Remélem, nem okozol neki fájdalmat!

- Nem fogok!

- Rendben! Érezd magad otthon! – fordul el a pulttól. – Nekem most dolgoznom kell.

- Köszönöm!

Biccent egyet, majd kisétál a konyhából.

Nem igazán tudom mire vélni az előbbi jelenetet, de nem is nagyon foglalkozom vele.

Előkapom a telefonom, és tárcsázom Paul számát.

Még az emeleten elhatároztam, hogy amint leérek, felhívom. Kell, hogy találjak valami vigaszt Lananak.

Egy csörgés után felveszik a telefont.

- Halló! – szól bele egy morcos hang.

- Helló! Én Lucas Devil vagyok. Paul Cullent keresem.

- Lucas! Milyen régen beszéltünk már! – élénkül fel a vonal másik végén a hang.

- Akkor, gondolom Paul, te vagy az?!

- Igen, én vagyok! Mi újság feléd?

- Nagyon semmi. Viszont szeretnék kérni tőled valamit – vágok rögtön a közepébe.

- Bármit!

- Van egy lány, a neve Lana. Nagyon szeretem Őt, és a tánc az élete. Te magad is el lennél ragadtatva, ha látnád táncolni!

- Tehát szerelmes vagy. De miben segíthetek én?

- Szeretném, ha ideutaznál, és megnéznéd Őt. Esetleg táncolnál vele. Megtaníthatnád néhány dologra. És… - hallgatok el bizonytalanul.

- Mondd csak bátran!

- Én is szeretnék megtanulni táncolni.

- Értem. Ennek semmi akadálya! Tudsz várni egy hónapot?

- Ha nagyon muszáj, akkor igen.

- Egy hónap múlva költözök én is Forksba. A Jats tagja leszek.

- Micsoda véletlen! A barátnőmet épp ma vették be.

- Akkor minden bizonnyal találkozok majd vele. Sőt! Ha valóban olyan tehetséges, mint ahogy mondod, talán vele fogok együtt dolgozni.

- Lehet. Akkor egy hónap múlva?

- Egy hónap múlva!

- Köszönöm!

- Nincs mit!

Hát ez gyorsan ment! Ami pedig a legjobb az egészben: visszakapom a legjobb barátomat. – gondolom.

Nem tudom, elmondjam-e Lananak, hogy kivel beszéltem az imént.

Úgy döntök, hogy felmegyek a szobájába. Valószínűleg befejezték már a beszélgetés komoly részét.

De mikor alig néhány lépésnyire vagyok csak a nyitott szobaajtótól, olyat hallok, amit valószínűleg nem kellene.

- Istenem, Alan! Ha tudnád, mennyire szeretlek! – Szerelmem szavait az ágynemű suhogása követi.

- Tudom! Hidd el, tudom! – suttogja neki Alan.

Benézek az ajtón. Látom, ahogy Lana Alan mellkasán fekszik, és ölelkeznek.

A hirtelen ért meglepetéstől nem tudok megmozdulni. Csak azon zakatol az agyam, hogy Lana nem szeretheti Őt. Hisz azt mondta, engem szeret.

Aztán, mikor a döbbenet helyét átveszi a düh, hangosan megköszörülöm a torkomat, Ők pedig szétrebbennek.

Tizenötödik fejezet

Lana szemszöge

Mikor meglátom Lucast az ajtóban, az első gondolatom, hogy dühös. Azt viszont nem tudom, miért.

Aztán eszembe jut, hogy épp most beszéltük meg Alannel, hogy ideköltözik, és ezt el kellene mondanom neki is. Csak nem tudom eldönteni, előbb Doriantól kérjek engedélyt, vagy Lucasnak újságoljam el a hírt.

Végül úgy döntök, hogy jobb lesz, ha előbb Dorian rábólint.

- Ó, jó, hogy jössz! – mosolygok rá szerelmemre, aki még mindig az ajtóban áll. – Nincs kedved egy kicsit beszélgetni Alannel? Nem szeretném magára hagyni, amíg megkérdezek valamit Doriantól – A mondat végén jelentőségteljesen Alanre nézek, hogy még véletlenül se szólja el magát, amíg vissza nem jövök. Aprót bólint, én pedig lemászok az ágyról. – Akkor, itt maradsz vele? – kérdezem Lucast.

- Persze, menj csak! – Hangja bosszús, de még mindig nem tudok rájönni, hogy miért.

Azt hiszem, ismét beszélgetnünk kell... – sóhajtok magamban.

- Köszönöm! – Gyors puszit adok a szájára, majd leviharzok a nappaliba.

Épp, ahogy számítottam rá, bátyám a számítógép előtt ül, és dolgozik.

Lassan odasétálok hozzá, és a vállára teszem a kezem. Nem lepődik meg, tovább gépel.

- Nem dolgozol túl sokat? – kérdezem, miközben masszírozni kezdem a vállát.

- Nem, miért? – motyogja a bajsza alatt.

- Mert mióta megjöttem, mást se látok, csak azt, hogy a gép előtt ülsz, és dolgozol.

- Nem vagy itt olyan rég óta – mutat rá egy fontos tényezőre, és elfordul a géptől.

- Ez igaz. Akkor majd nyilatkozom egy hét múlva. Oké?

- Rendben. – Teljes testével elfordul a munkaasztalától, és végigmér. – Nagyon csinos vagy!

- Köszönöm!

- Gondolom, nem azért jöttél, hogy megvitassuk, mennyit dolgozom?!

- Tényleg nem.

- Akkor? Halljam!

- Tudod… Nem beszéltem még róla, de Alannek is van egy képessége… - kezdem.

- Képessége? Ez miben nyilvánul meg?

- Meg tud nyugtatni. Ha látomásom van, mindig ideges leszek, de Ő egy másodperc alatt megnyugtat.

- Talán csak jobban tudja, mire van szükséged, mint más.

- Mi is gondoltunk már erre, de hidd, nem erről van szó. Érzem a különbséget. Ráadásul csak akkor nyugtat meg, amikor akar. Ha csak elkezd simogatni, és sima szavakkal nyugtatgatni, nincs az a hatás. És ezt mindketten észrevesszük.

- Rendben. Talán neki is van képessége. De még mindig nem ezért jöttél…

- Szeretnék a képességem segítségével visszamenni a múltba, és átélni az ikrekkel töltött pillanatokat. Szinte semmilyen emlékem nem maradt róluk. Az összest blokkoltam.

- Ez nagyon jó ötlet! Nem lenne jó, ha nem emlékeznél rájuk!

- Ehhez viszont szükségem van Alan segítségére.

- Igen…? – Azt hiszem, már tudja, hova akarok kilyukadni.

- Arra gondoltunk, hogy ha megengednéd, akkor ideköltözne… - bököm ki végre.

- Ideköltözne? Ezt a szülei nem engednék meg!

- Én is ezt mondtam neki, de az volt a válasza, hogy majd elintézi. Szóval, ha beleegyeznél…

- Rendben, de csak akkor, ha a szülei tartják el továbbra is, én csak a szállást adom. Tudod, hiába dolgozom sokat, és hiába ez a fényűző ház, nem tudnék neki is mindent megadni…

- Persze, én megértem! Köszönöm! – Az ölébe ülök, és átölelem. – Te vagy a legrendesebb testvér, aki valaha élt a Földön!

- Azért ne túlozz! – neveti el magát.

- Én nem szoktam – vigyorgok én is.

Néhány percig még öleljük egymást, majd megszólal:
- Na, elég most már! Inkább hívd fel anyát! – tol el finoman magától.

- Juj, tényleg! Már tegnap fel kellett volna hívnom! – csapok nagyot a homlokomra.

- Pont ezért hívtam fel én.

- Te mindenre gondolsz! – nyomok puszit az arcára.

- Azért nem mindenre… De tényleg hívd fel!

- Igen, már rohanok is! – pattanok fel az öléből. Berohanok a konyhába, felkapom a telefonkagylót és tárcsázom anyu számát.

Egy csöngés után felveszi.

- Csak hogy eszedbe jutottam, kislányom! – dorgál meg rögtön.

- Sajnálom anyu! Csak olyan szép és új itt minden!

- Jól van! Nem haragszom rád! – lágyul meg a hangja.

- Képzeld, anyu, bent vagyok az itteni tánccsapatban! – mesélem ujjongva.

- Gratulálok, kicsim!

- Istenem, olyan boldog vagyok!

- Elhiszem! Figyelj csak! Apáddal nyitottunk neked egy bankszámlát…

- Tényleg? Miért? – kérdezem meglepődve.

- Arra gondoltunk, hogy ha szükséged lesz valamire, akkor arról a számláról is vehetnél fel pénzt. Csak hogy ne kelljen mindent Doriannak fizetnie.

- Ez nagyszerű ötlet anyu!

- Örülök, hogy örülsz! De csak egy hónap múlva használhatod önállóan.

- Ez mit jelent pontosan?

- Amint betöltöd a tizenhetet, azt csinálsz a pénzzel, amit akarsz, de most még csak Dorian engedélyével vehetsz fel pénzt.

- Értem, és nincs ellene semmi kifogásom! Köszönöm, anyu! – hálálkodok.

- Nincs mit, szívem! De nekem most mennem kell. Dolgozom.

- Szombaton? Hogy hogy?

- Hazahoztam a munkát. Nem sok, de a teljes figyelmemet igényli.

- Aha. És mikor költöztök?

- A jövő hét végén.

- Oké. Akkor hagylak dolgozni!

- Köszönöm, kicsim!

- Szia, anyu!

- Szia!

Saját bankszámla? Ez tök jó! Már azt is tudom, mit veszek még a héten.

Mint azt már valószínűleg kitaláltátok a családom nem tartozik a szegények közé. Ennek ellenére nem nézzük le Őket. Sőt! Rengeteg olyan barátom van, aki az én életem után áhítozik. És bevallom jó érzés, hogy ha nem is élhetik az életem, de legalább olykor-olykor egy kis darabot kaphatnak belőle.

Most viszont el kell mondanom Lucasnak, hogy Alan ide fog költözni…Ez rázós menet lesz…

Miközben a szobám felé tartok, hirtelen kiszorul a tüdőmből a levegő, és az iskola parkolójában találom magam, külső szemlélőként Alan és Lucas szóváltása közben.

Alan szemszöge

Lucas az ajtóban állva, én pedig az ágyon ülve hallgatom, hogyan trappol le Lana a bátyjához. Mikor elhalnak a léptei az előszobai szőnyegben, nem marad más, csak a csend.

Mindketten hallgatunk. Nem tudom, mire gondolhat, azt meg pláne nem, hogy miért ilyen bosszús a képe.

Felállok, és odasétálok a könyvespolchoz.

Lana mindig is oda volt a könyvekért. Kíváncsi vagyok, milyen témában szerzett be belőlük Dorian…

Végigfuttatom az ujjam a könyvgerincek mentén, és meglepve látom, hogy még mindig tudja, mit szeret a testvére.

Claudia Gray: Evernight sorozat, P.C.Cast: Az Éjszaka háza könyvsorozat, Stephanie Meyer: The Twilight Saga, Anne Rice: Vámpírkrónikák, és egy rakás Nora Roberts könyv.

A könyvek után áttérek a filmekre.

Szinte mindegyiket láttam már, ugyanúgy, mint Lana. De mindegyik a kedvencei közé tartozik.

Meglepő, hogy minden hozzá köt. Kis pisis korunk óta mindent együtt csináltunk. Tőle kaptam életem első pusziját, Ő ölelt át először, és Ő vígasztalt, amikor sírva menekültem otthonról. Hozzá mindig mehettem, benne mindig megbízhattam. Nekem mindig is Ő marad az igazi.

- Min gondolkozol? – Lucas hangja hoz vissza a révületből. Meglepődök, hogy egyáltalán hozzám szólt. Nem gondoltam volna azok után, amit a parkolóban mondott.

- Lanan – válaszolom.

- Ezt hogy érted? – Megpróbálja leplezni a zavarát, ezért leül, de én látom, hogy kényelmetlenül érzi magát.

- Az elmúlt tíz évre gondoltam. Arra, hogy eddig mi mindent értünk át együtt.

- Értem. – Néhány percig ismét csendben ül, míg én a táncjátékokat nézegetem. Milyen sokat fogunk ezekkel szórakozni… - gondolom magamban. Aztán Lucas ismét megszólal. – Tudod, sajnálom, amit a parkolóban mondtam. Most már, tudom, hogy nem volt rá okom.

- Nem kell bocsánatot kérned! Nem tudhattad, milyen kapcsolat van kettőnk között – felelek őszintén. – Talán még most sem tudod.

- Igazad lehet. Sosem foglak titeket teljesen megérteni. Nekem eddig még nem volt senkim. Senki nem szeretett feltétel nélkül. Mindig akartak tőlem valamit, aztán mikor megkapták, eldobtak – meséli lehajtott fejjel. Odamegyek az ágyhoz, és leülök mellé. – Remélem, nem hiszed azt, hogy sajnáltatni akarom magam… - néz fel rám félve.

- Nem! Mondd csak nyugodtan! Meghallgatlak, ha akarod!

- Köszönöm! – jelenik meg egy halovány mosoly az arcán. – De majd inkább máskor.

- Rendben, ahogy akarod! – veregetem meg a hátát.

- Kérdezhetek valamit? – húzza ki magát, lelökve ezzel a kezemet a válláról.

- Persze! – felelem, miközben felállok, és ismét a könyvespolchoz sétálok.

- Miért nem hagyod, hogy élje az életét? Hogy nélküled próbáljon meg boldog lenni?

- Még mindig nem érted. Közöttünk, olyan kapocs van, ami csak kevés embernek adatik meg. Amikor a holmiját pakolta össze a költözés előtt, nem voltam vele, mégis éreztem: azt hiszi, nem fogom meglátogatni. Nem tudom, miért, vagy hogyan, de éreztem. És tudom, hogy szüksége van rám. Ugyanúgy, mint nekem rá. – Kicsit indulatosra sikeredett a monológom, de mindez csak azért történt, mert még a feltevés is fájt, hogy esetleg Lana nélkül éljem az életem. Igen, tisztában vagyok vele, hogy Ő már nem az enyém, de attól még a barátom, és szeretem. De Lucas ezt nem tudja megérteni.

- Hogyan értelmezed a szót: szeretlek, az Ő szájából?

- Lana baráti szeretetre gondol; barátként szeret. Én viszont nem. A helyzettel mindketten tisztában vagyunk, és el is fogadjuk a másik érzéseit. Én nem próbálom visszahódítani Őt, Ő pedig nem próbálja a szerelmemet baráti szeretetté változtatni. És ez így van jól!

- Értem.

Ahogy elhagyja a szó a száját tompa puffanásokat hallunk egymás után, amit egy halk sikoly kísér. Mindketten ijedten rohanunk a lépcsőhöz, aminek az alján Lana eszméletlen testét pillantjuk meg.

Lana szemszöge

- Alan, szánnál rám néhány percet? – kérdezi Lucas.

- Természetesen! Mondd! – torpan meg.

- Csak tisztázni szeretném a helyzetet…

- Ezt hogy érted? Milyen helyzetet?

- Lana az enyém! Velem van, és jobb, ha ehhez tartod magad! – mondja szerelmem szigorúan.

- Tudom, hogy veled van, de Ő nem a tiéd! – Alan hangja ingerültté válik.

- Ő az enyém!

- Lana senkié! Ő a maga ura! Neked meg ezt kellene az eszedbe vésned! Ő nem tűri, ha valaki a tulajdonának tekinti! – világosítja fel Lucast.

- Attól még velem van! - Hangja egy dacos és durcás kisgyerek hangjára emlékeztet.

- Azt hiszem, beszélgettek majd erről. Mármint a közte és köztem lévő kapcsolatról. Addig inkább ne mondj semmit!

Alan dühös. Látom, és érzem is, hogy nagyon dühös. Végigtrappol a parkolón, majd megáll a kocsinál, miközben én kilépek a tornateremből.

Ahogy hirtelen visszatérek a valóságba, és a tüdőmet megtölti a levegő, elveszítem az egyensúlyom.

Próbálok megkapaszkodni a korlátban, de az ujjaim csak a levegőt markolják.

Ahogy a hátam a lépcsőnek csapódik, érzem, hogy valami eltörik bennem, és a levegő ismét kiszorul a tüdőmből.

Még megérzem a következő lépcsőfok élét a bordáimon, majd nem marad más, csak a végtelen sötétség.