Fortuna - Második fejezet

Mivel ihlettúltengésben szenvedek, megint hoztam egy új fejezetet. :D Remélem, tetszeni fog!

Puszi!
Lina(L)

Második fejezet

Furcsa álomban találom magam.
Egy gyönyörű férfi áll előttem. Koromfekete haja van, és mikor a szemébe nézek, mintha a tengert látnám. Bronzos bőre csak úgy ragyog.
Mosolyog rám.
Csak nézem az ismeretlen embert, aki inkább angyalnak néz ki. Nem tudok betelni a látványával.
Mikor megpróbálom megérinteni, eltűnik.
A szívem összeszorul, és felébredek.
Zavarodottan veszem észre, hogy már 10 óra van. Nem értem mi a zavarodottságom oka. Tudom, hogy álmodtam valamit, de nem jut eszembe, mi volt az.
Egy ideig erőltetem az agyam, de rájövök, hogy nem megyek vele semmire. Feltápászkodom az ágyból, és a szekrényem elé állok.
Néhány perc keresgélés után ráakadok egy fehér csőnadrágra és egy pánt nélküli felsőre. Keresek hozzá egy fehér topánkát és táskát, majd bevonulok a fürdőszobába.
Egy gyors hideg zuhany után felkapom magamra a ruháimat, és lemegyek a konyhába.
Péntek van, így a szüleim dolgoznak.
Benézek a hűtőszekrénybe. Rájövök, hogy nincs étvágyam, ezért csak egy pohár kakaót iszok.
Folyamatosan azon töröm az eszem, hogy mit álmodhattam, de semmi nem jut az eszembe.
Elmosogatom a bögrém, és felmegyek egy gyors sminket csinálni.
Amint úgy érzem, kész vagyok, belenézek az egészalakos tükörbe, ami az előszobában van. Meg vagyok elégedve magammal.
Gyorsan felmegyek a szobámba a táskámért, de valami megálljt parancsol az ikrek szobája előtt. Nem akarok bemenni, de úgy érzem, mielőtt elmegyek, még egyszer látnom kell a szobát.
Kinyitom az ajtót, és érzem, ahogy kettéhasad a szívem.
Körbenézek a szobában.
A falak fehérek, fekete a szőnyeg, az ágykeret és a függöny is. Az ágynemű szintén fehér.
Semmit sem mozdítottunk el. Mindent úgy hagytunk, ahogy a lányok hagyták.
Az emeletes ágy alsó szintjén egy könyv van kinyitva. Az Elfújta a szél első kötete.
Látva az otthagyott könyvet, és a bevetetlen ágyat, úgy érzem, forgatják a kést a szívemben, amit 6 évvel ezelőtt valaki beleszúrt.
Még egyszer körbejárom a szobát, és a könnyeimmel küszködve távozom.
Amint leérek az előszobába, ismét belenézek a tükörbe. Látom a szomorúságot a szemeimben, de mosolyt erőltetek az arcomra.
Miután meggyőzöm magam arról, hogy nem is vagyok olyan boldogtalan, kimegyek az ajtón, és jól megnézem az elém táruló látványt.
Nem akarok elfelejteni semmit. Megnézem a fűzfák hosszú lenyúló ágait, a füvüket nyíró emberek arcát, a szebbnél szebb kerteket, és megpróbálom megjegyezni az illatokat. A vörös és fehér rózsák, a frissen locsolt fű, a sülő kalács finom illatát. Nem győzök gyönyörködni.
Még jó, hogy nem a városban élünk, hanem annak a legszélén, ahol már az elővárosok vannak.
Megfordulok, bezárom az ajtót, és elindulok a parkba.
Beteszem a fülhallgatóm a fülembe, és elindítom Rihanna egyetlen nekem tetsző számát. Gyorsan sétálok, mert már késésben vagyok.
Útközben azon agyalok, hogy ma este már a forksi ágyamban alszom, és a bátyámat boldogítom.
Gondolatban feljegyzem, mit fogok csinálni, amikor Forksba érkezem.
Először is elmesélem Doriannak a látomásaim. Ő az egyetlen ember a földön, aki tud erről a furcsaságomról.
Másodszor: megnézem, mi van a hűtőben.
Harmadszor: kitakarítom az egész házat.
Negyedszer: ráveszem Doriant, hogy este menjünk el szórakozni. Hátha szerzek néhány barátot…
Végül ötödször: alszom egy nagyot!
A nagy gondolkodás végére megérkezem, és meglátom Tyrat. Kiveszem a fülhallgatót a fülemből, a háta mögé lopózom, és hátulról befogom a szemét.
- Na, ki vagyok? – kérdezem vigyorogva.
- Lana, engedj el, ez nem vicces. – de mikor felém fordul, látom, hogy Ő is mosolyog.
- Alan még nem jött meg? – kérdezem, mire megrázza fejét. – Biztos elhúzódott a táncpróba. Kár, hogy nekem ki kellett lépnem. Remélem, Forksban is tudok majd valahol táncolni.
Egy másik szenvedélyem, amit még nem említettem, az a tánc. Bármikor, bárhol és bárkivel. Az egyik lételemem a tánc. Lehet az tangó vagy épp hip-hop, nekem mindegy, csak táncolni lehessen.
- Hát ti már itt vagytok? – szakít ki gondolataimból Alan.
Megfordulok, és a nyakába ugrom. Azonnal visszaölel, és a fülembe súgja:
- Hiányozni fogsz, te bolond lány!
- Te is nekem!
Elengedem, és megölelem Tyrat is.
- Istenem, annyira hiányozni fogtok!
- Emlékszel mit mondtam? Meg foglak látogatni, ígérem! – Alan kedvessége nagyon meghat. Újra megölelem, és kicsordulnak az első könnycseppjeim.
- Khm… Nekem mennem kell. Apámmal találkozom. Jó utat, Lana! Vigyázz magadra!
Tyra kijelentése hideg zuhanyként ér. Nem tudom mi ütött belé, de azt már tapasztalatból tudom, hogy nem lehet visszatartani.
- Öhm… Oké… Hát… Akkor üdvözlöm apukádat! Te is vigyázz magadra! – odamegyek hozzá, megöleljük egymást, és már el is megy. Komolyan mondom, mintha nem is a legjobb barátnőm lenne. Számítottam rá, hogy hamarosan elfelejt, de ennyire hamar?! Én ezt nem értem… Mi rosszat tettem?
Alan, mintha csak a gondolataimban olvasna, megszólal:
- Ne aggódj, biztos csak rossz napja van! – megfogja a kezem, lehúz az egyik üres padra. – Mesélj, várod már, hogy Forksban légy?
- Hát, nem is tudom. Szeretném már látni a bátyám, de nem akarlak itt hagyni titeket… Bár, lehet, hogy Tyranak nem is számít, hogy elmegyek…
- Ugyan, ne beszélj hülyeséget! Igen is számítasz neki, csak rossz napja lehet. Nem beszéltem vele, tehát nem is tudom, hogy mi a baja…
- Oké, inkább hagyjuk. Csak a szép emlékeket akarom magammal vinni!
- Na, ez az igazi Lana James! Az élet napos oldalát nézi!
Ezen nevetnem kell. Belebokszolok a hasába, mire Ő is elkezd nevetni.
Nagyon remélem, hogy emlékezni fog rám ez a pasi!
Miután kiszórakozzuk magunkat, megszólalok:
- Lehet egy kérésem?
- Lana, neked mindig!
- Köszi, kedves vagy! Eljönnél velem Lily és Sarah sírjához?
- Biztos, hogy jó ötlet ez?
- Igen! El kell búcsúznom tőlük, mielőtt elmegyek!
- Rendben, ahogy akarod!
- Akkor menjünk.
Felállok, Ő megfogja a kezem, mint régen, és a temető felé vesszük az irányt.
Csendben haladunk, és csak nézzük egymást. Mintha még mindig szerelmesek lennénk egymásba.
Egyszer csak megáll, felém fordul, két keze közé fogja arcom, és megcsókol.
Nem tudok neki ellenállni, pedig tudom, hogy nem a legjobb ötlet megint összejönni vele, mikor el akarok költözni.
Puha ajkait ismerősen fogadja szám, és mindent megadok neki, ami tőlem telik. Átkarolom a nyakát, és beletúrok éjfekete hajába. Ő átfonja karjait derekam körül, és közelebb húz magához. Nem tudok elszakadni tőle, ahogy Ő sem tőlem.
Közel 5 percnyi csókolózás után, végre felhagy ajkaim ostromlásával, eltol magától, és rekedtes hangon megszólal:
- Tudom, hogy nem a megfelelő pillanat volt, de nem bírtam tovább. Szeretlek Lana, mindig is szerettelek! Hazudtam magamnak is és neked is. Én nem tudok nélküled élni!
Nem tudok megszólalni. Mindenre számítottam, csak erre nem. Pont most tud szerelmet vallani nekem. Hát nem sokáig bírta. Csak 5 hónapja szakítottunk… Nagy levegőt veszek, és kimondom, amit már mindketten tudunk:
- Alan! Nem tudom magam finoman kifejezni, ezért kérlek, ne vedd sértésnek, amit most mondok! Én már nem vagyok beléd szerelmes. Szeretlek, de csak, mint barátot. És nem mellesleg el kell mennem innen. Egy óra múlva indul a repülőm, és fel fogok szállni rá. Ha tényleg szeretsz még, legyél velem a legnehezebb pillanatban. – és a temető felé pillantok. Most veszem csak észre, hogy a bejáratnál vagyunk. Nagyot nyelek arra a gondolatra, hogy a testvérim sírjához állok… Sosem bírtam jól az ilyesmit.
- Számítottam erre, és nem hibáztatlak. Bunkó voltam, tudom. Elfogadom a döntésed, de remélem, megengeded, hogy meglátogassalak néha?! Ami pedig a legnehezebb pillanatokat illeti, melletted leszek!
- Köszönöm! És bármikor eljöhetsz meglátogatni! – végigsimítok az arcán, mire megborzong.
Megfogja a kezem, és elindulunk, be a temetőbe.
Nem kell sokat sétálnunk a sírig.
Megállunk a márványtábla előtt, Alan elengedi a kezem, és pedig közelebb lépek a sírhoz.
- Drága Sarah és Lily! Nagyon szeretlek titeket! Soha nem bocsájtom meg magamnak, hogy nem figyeltem eléggé! Remélem, egy sokkal jobb helyre kerültetek! Egy olyan helyre, ahol minden tele van fagyival, virágokkal, mezőkkel. Nem tudom, mi van a halál után, de remélem, ti boldogok vagytok, és egyszer majd képesek lesztek megbocsátani nekem! Soha nem felejtelek el titeket! Ebben biztosak lehettek!
Ekkor egy váratlanul nagy fájdalom nyilall a szívembe. Hátratántorodom, de már nem a temetőben vagyok.
Egy elképesztően szép mezőn, ami tele van virágokkal, pillangókkal, és játszó gyerekekkel.
Hirtelen megjelenik előttem Sarah. Nem hiszek a szememnek. Megérintem, és nem tűnik el. Közelebb jön, átfogja a derekam, majd lehúz magához, és a fülembe suttog:
- Nyugodj meg Lana! Mi mindig szeretni fogunk! Soha nem hibáztattunk téged, és soha nem is fogunk! Te vagy a legjobb testvér, aki valaha élt a földön! Láthatod, mi jól vagyunk! Szeretjük egymást, téged, Doriant, anyát és apát! Barátokat szereztünk. Ne aggódj, mi jól vagyunk! Csak a saját boldogságoddal törődj! Ígérd meg nekem, hogy mással nem foglalkozol! Kérlek, Lan! Ígérd meg!
- Oh, Istenem, Sarah! Én kicsi Sarahm! Hát jól vagy, semmi bajod! Olyan szép vagy! Olyan szép itt minden! Lily jól van? – kérdezem, miközben a könnyeim kicsordulnak.
- Jól van, Lan, mindketten jól vagyunk! De ígérd meg nekem! Kérlek!
- Ígérem Sarah, ígérem! Vigyázz rá, Sarah! Vigyázzatok egymásra!
Puszit nyomok az arcára, és érzem, Ő is sír. Amint le akarom törölni a könnyeit, eltűnik, és nem látom többé.
Zokogva térek vissza a földre, és Alan karjaiba kapaszkodva sírom ki minden bánatom.

Fortuna - Első fejezet

Első fejezet

- Lana! Gyere vacsorázni!- anyám hangja ránt ki az önmarcangolásból. Annyira megijedek, hogy ugrok egyet az ágyamon. Mikor rájövök, mit mond anyu, fölpattanok, beszáguldok a fürdőszobába, hogy egy kicsit rendbe szedjem magam.
Mikor belenézek a tükörbe, meglátom a katasztrófa sújtotta Lanat. Kivörösödött szemek, megduzzadt ajkak… Ekkor döbbenek csak rá, hogy valószínűleg már órák óta az ágyamra borulva zokogtam.
Gyorsan megmosom az arcom hideg vízzel, felteszek egy kis sminket, és lemegyek a konyhába.
Mennyei illatok szállnak felém már a lépcsőn. Nem is csalódom, mikor meglátom a sült csirkecombokat az asztalon.
Anya mosolyogva néz rám, nekem pedig összeszorul a szívem.
- Kicsim, mit csináltál fenn? Már vagy 3 órája, hogy felmentél…
A kérdését hallva teljesen ledöbbenek. Azért azt nem hittem volna, hogy már 3 órája zokogok…
- Csak bepakoltam a holmimat. Elég lesz holnap Tyaratól és Alantől elbúcsúzni, nem kell még a pakolás is a nyakamba. - mondom mosolyogva. Még a szobámban elhatároztam, hogy holnap elmegyek a húgaim sírjához, hogy ismét bocsánatot kérjek tőlük, és hogy elbúcsúzzak. Ezt a részt inkább megtartom magamnak. Nem kell, hogy anya is szenvedjen.
- Lana, ülj le, és egyél!
- Te nem eszel? És hol van apa? – kérdezem értetlenséget színlelve. Mintha nem láttam volna előre, hogy ma is késő estig dolgozik…
- Ma is későn jön haza, és én inkább megvárom. Te egyél, és menj aludni! Holnap nehéz napod lesz!
- Ahogy gondolod! Hánykor indul a gépem? – kérdezem, miközben elkezdek falatozni egy csirkecombot.
- 13:00-kor. Nem lesz túl sok időd a barátaiddal lenni, ha megint 11kor kelsz fel! – néz rám tetetett szigorral az arcán.
- Igazad van, anyu! De azért olvasok még egy kicsit! – mosolygok rá huncutul.
- Rendben, de kelj fel időben, ha rendesen el akarsz búcsúzni mindenkitől!
Ahogy anya szemébe nézek, rájövök, hogy tudja mi a szándékom holnap.
Nem tudok mit mondani erre a kérésére, csak magam elé nézek, és csendben folytatom az evést.
Hirtelen elakad a lélegzetem, és újra a múltban találom magam, de most Sarah testében vagyok.
Este van. Lily a nappaliban birkózik Doriannal, én a szobámban vagyok, Sarah pedig a konyhaajtó mögötti résben hallgatja, ahogy anya és apa veszekedik.
-Doriannak tanulnia kell, nem pedig azokat a bugyuta könyveket és novellákat írni-mondja apa.
- Dorian tehetséges! Miért ne lehetne belőle író. Még csak 14 éves, és jobb novellákat ír, mint egy Nobel-díjas regényíró! Hagyni kell kibontakozni!
- Igen, tehetséges, de nem arra született, hogy író legyen. Sokkal többre vihetné!
- Hát nem te szoktad mondani, hogy mindegy mit csinál az ember, csak szeresse azt?! – anya már szinte kiabál.
- Miért nem érted meg, hogy elpazarolja az életét? – kérdezi apa élesen. Már nem hallom a birkózás zajait a nappaliból.
- Nem pazarolja el! Akkor pazarolná el, ha rád hallgatna! Ha ügyvéd vagy orvos lenne. Van esze, az nem is kérdés, de fantáziája is! – anya remegő kézzel teszi a vacsorát az asztalra.
- Fantáziáljon hobbiszinten, ne pedig főállásban! – mondja apa morogva. Látszik, hogy kezdi beadni a derekát.
- Azt fogja tenni, amit jónak lát! Ezt te is tudod. Ugyan úgy, ahogy Sarah, Lily és Lana is a saját feje után fog menni. Hibázniuk kell ahhoz, hogy megtudják mi a jó nekik. Te is hibáztál, Dominic, ahogyan én is.
- Jól van, jól van. Értem. Túlreagáltam. Bocsáss meg drágám! – odasomfordál anyuhoz, és megcsókolja. Anya eltolja magától.
- Gyerekek! Kész a vacsora! – kiáltja el magát, és a veszekedésnek ezzel vége.
Mintha csak egy álomból térnék vissza, hirtelen az asztalnál ülve találom magam. Kell néhány perc, amíg újra levegőhöz jutok, és felfogom, mi történt. Anya rémülten néz rám:
- Édesem, minden rendben? – rohan oda hozzám, és aggódva szorítja meg a karom.
- Igen, anya, semmi gond, csak egy kicsit megszédültem. – nyugtatóilag ránézek, de látom, nincs megnyugodva. – De tényleg, anyu! Nincs semmi baj!
- Remélem, igazad van! – elengedi a kezem, és visszaül szemben velem az asztalhoz.
Na, ezért utálom, ha a családom szeme láttára utazom a múltba, vagy a jövőbe. Ilyenkor jön az aggodalom, és nem akarják elhinni, hogy nincs semmi bajom. Igaz, ritkán csúszik ki a kezemből az irányítás, de ez is megesik. Ugyan is mikor érzem, hogy jön a látomás, halogatom egy kicsit addig, amíg egyedül nem leszek. De van, mikor nem tudom megállítani, és rám törnek az emlékek vagy a jövőképek.
Anya továbbra is aggódva néz, de én nem veszek róla tudomást.
Amint befejezem a vacsorát, felmegyek a szobámba, összeszedem a piperecuccom, és bevonulok a fürdőszobába.
Belenézek a tükörbe, és látom, hogy fehérebb vagyok a falnál is, pedig nem vagyok az a fehér típus. Lassan levetem a ruháim és beállok a zuhany alá.
Azon kezdek el töprengeni, amit láttam.
Sarah néhány nappal a halála előtt látta a szüleinket vitatkozni. Igaz, nem volt valami nagy dolog, mindig csak apróságokon vitatkoznak, de mégis. Egy 8 éves gyereknek elég megrázó lehet látni és hallani azt, ahogy a szülei, akik mindig szerelmesen néznek egymásra, veszekednek.
Csak azt nem tudom, miért nem mondta el nekem, vagy Doriannnak, hogy mit látott. Hisz nagyon szerettük egymást, mindent megbeszéltünk. Gyakran oldottuk meg úgy a problémákat, hogy a szüleink nem is tudtak arról, hogy léteztek.
De lehet, hogy Ő sem tartotta nagy dolognak. Bár nem ezt éreztem, amikor a bőrébe bújtam. Szinte reszketett a félelemtől.
Kár, hogy csak az érzéseket mondhatom látomások során a magaménak, és a gondolatokat nem. Szeretném tudni, mi járt a fejében.
Talán attól félt, hogy azt hisszük majd, hogy szándékosan hallgatózott?
Nem tudom. Nem lett volna oka ilyesmire gondolnia. Mi mindig hittünk egymásnak…
De azért egy dolog legalább világos a számomra: minden egyes látomásom azért van, hogy szenvedjek. Mással nem tudom magyarázni, hisz azóta vannak, hogy Sarah és Lily meghaltak…
Gondolataimba merülve lépek ki a zuhanyzóból, és törülközöm meg.
Felöltözöm, megszárítom a hajam, és indulnék a szobámba, mikor egy újabb látomás állít meg.
Hát ez nem lehet igaz. Egy nap három? Ez már túl sok!
Egy moziban ülök. Két lány és két fiú társaságát élvezem, akiket még nem ismerek. Az egyik fiú a kezemet fogja, a másik pedig néha-néha az egyik lány felé fordítja a fejét. Látszik rajta, hogy nem tudja, megfoghatja-e a kezét. Mikor találkozik a tekintetünk, bíztatóan rámosolygok. A másik lány csak bámulja a filmet. Mikor a vászonra nézek, rájövök, hogy ez egy nagyon új film. Az Avatár. Mikor a „fiúm” felé fordítom a fejem, rám mosolyog.
Hirtelen megint a valóságban találom magam. Ismét falfehér vagyok, és most már szédülök is. Remek. Csak tudnám, mit akar ez jelenteni?!
Bosszankodva trappolok be a szobámba, és dühösen vágom be magam után az ajtót.
Tudom, hogy nem változtathatom meg a múltat, de nagyon szeretném visszakapni a testvéreim, és szívesen visszautasítanám ezt az „áldást”.
Megvárom, amíg kicsit lehiggadok, majd elpakolom a cuccom. Néhány holmit az utazótáskámba, néhányat vissza a szekrénybe.
Bekapcsolom a laptopom, és felmegyek a kedvenc közösségi oldalamra.
Legnagyobb örömömre fenn találom Tyrat is és Alant is.
Sziasztok! – írom, meghívva őket egy közös chatelésbe.
Szia Lana! Mizujs? Mikor indul a géped? Mikor találkozunk? – írja Tyra.
Szia Lana! – Alan.
Hát…először is. Nincs semmi különös, mindjárt olvasok, és alszok, de meg szerettem volna beszélni veletek, hogy mikor és hol találkozzunk? A gépem 13:00kor indul. – írom, és már előre fáj a búcsúzkodás.
Hát, nekem 11 és 12 között lenne jó… - Tyar.
Nekem 11kor lesz vége a táncpróbámnak, úgyhogy szerintem találkozzunk 11:30kor a parkban. – javasolja Alan.
Nekem oké! – írjuk Tyraval egyszerre.
Akkor ezt megbeszéltük! Jó éjszakát srácok! – köszönök el.
Aludj jól, Lana! – Alan.
Szép álmokat! – Tyra.
Kikapcsolom a laptopot, és megfogom az egyik kedvenc könyvem. Egy lányról szól, aki visszamegy a régi otthonába, és találkozik a gyerekkori szerelmével. Összegabalyodnak, a végén pedig a pasi megkéri a lány kezét.
Úgy fél óra olvasás után, leteszem a könyvet, kikapcsolom a lámpát, és megpróbálok aludni. De sajnos nem megy olyan könnye. Folyton az utolsó látomásom jár a fejemben.
Sokáig agyalok rajta, végül úgy döntök, biztos Forksban ismerem majd meg őket.
További fél óra forgolódás után elnyom az álom, és én boldogan süllyedek az öntudatlanságba.

Fortuna-Prológus

Prológus

A nevem Lana James. Egy 16 éves átlagos lány vagyok. A hajam és a szemem barna, 167 cm vagyok. Imádok olvasni, álmodozni és meditálni. Minden napomat meditálással kezdem és fejezem be. A szüleim Tess és Dominic James, akik nagyon szeretnek, de nem érdemlem meg.
Van egy bátyám, Dorian. Nagyon szeretem őt, és nagyon várom már a találkozást. Ő Forksban lakik, míg én New York-ban. Nagyon régen találkoztunk, de mivel a szüleim Mexikóba akarnak költözni, én Doriánhoz megyek. Semmi kedvem azokat a nagy kalapos embereket nézegetni nap, mint nap. Bár lehet, hogy Forks sem a legjobb döntés, ugyanis ott mindig esik az eső, vagy borult az ég.
Azért remélem jól döntöttem.
Holnap indul a gépem Seattle-be, és onnan megyek majd Forksba, az én drága bátyámhoz. Remélem, nem leszek a terhére. Megpróbálok mindenben segíteni neki, és nem akadályozni a munkájában. Dorian író. Novellákat, regényeket és verseket ír. Mindeközben egyetemre és dolgozni jár. Nem tudom, hogy bírja. Mikor megkérdeztem, hogy hozzá költözhetek e, azt mondta, hogy nagyon örül, hogy ismét együtt élünk majd.
Nem tudom, mi fog kisülni ebből, de remélem jó nyaram lesz nála. Azért megyek a nyári szünetben, mert meg szeretném ismerni az új otthonom, és talán barátokat is szerezhetek az iskolakezdésig.
Ép most pakolom be a holmim, amit vinni készülök. Nem akarok mindent az utolsó pillanatra hagyni. Elég lesz holnap a barátaimtól sírós búcsút venni…
Nagyot sóhajtok, és magamhoz veszem a fotóalbumot, amit tegnap raktam tele képekkel, hogy emlékezzem a barátaimra.
Az első oldalról Tyra mosolyog rám. Ő a legjobb barátnőm. Viszont érzem, hogy hamar elfelejtjük majd egymást. Ő sem az a tipikus sosem-foglak-elfelejteni típus, és én sem vagyok az.
Lénygében ezért csináltam ezt az albumot. Ha nem is gondolok majd rájuk minden nap, azért legalább ne felejtsem el őket.
A második oldalon Alan, az első nagy szerelmem, aki már csak a barátom. Ő megígérte, hogy meg fog látogatni, de nem fűzök hozzá nagyobb reményeket.
Tovább lapozva a fényképek között, meglátom magam 10 évesként a két húgom társaságában. Könnybe lábad a szemem, mikor meglátom a mosolygós arcukat. Sarah, és Lily csak 8 évesek voltak, amikor elgázolta őket egy autó, és meghaltak. Még élni sem volt idejük…
Elmerülök az emlékek sokaságában, és eszembe jut, hogy pontosan egy hónap múlva lesz a születésnapjuk. Mindenképp vissza fogok jönni arra az egy napra ide, New York-ba, hogy meglátogassam őket.
Olyan hirtelen jelenik meg előttem a képük – ahogy ijedten néznek rám, mikor azt kiáltom nekik, „várjatok még!” -, hogy megszédülök, és az ágyamra zuhanok. Újra átélem a baleset pillanatait és könnyek között, zihálva térek vissza a valóságba. Csak bámulok magam elé, miközben a velük eltöltött napok peregnek a szemeim előtt. Ahogy játszva hemperegnek a tengerparton a homokban, és egyszer csak a vízben kötnek ki… Az ötödik születésnapjuk, amikor életükben először kaptak különböző színű és mintájú ruhát… A boldog arcuk, amikor először mentem velük iskolába…
Nem bírom tovább, és most már zokogva borulok a párnámra.
Miattam haltak meg. Senki nem tehet róla, csakis én! Nem vigyáztam rájuk eléggé. Nem figyeltem, amikor kiszaladtak az úttestre pontosan az autó elé. Szegény szerencsétlen embernek még fékezni sem volt ideje.
De legalább még 6 év után is szenvedek. Ez a legkevesebb azok után, hogy nem mentettem meg őket.
Ekkor ismét eszembe jut, mennyire nem fair, hogy a szüleim és a bátyám még mindig feltétel nélkül szeretnek. Pedig csak egyet kértem tőlük, mikor az ikrek meghaltak. Csak annyit, hogy utáljanak meg, és soha ne nézzenek rám olyan szeretetteljesen, mint most.