Fortuna-Prológus

Prológus

A nevem Lana James. Egy 16 éves átlagos lány vagyok. A hajam és a szemem barna, 167 cm vagyok. Imádok olvasni, álmodozni és meditálni. Minden napomat meditálással kezdem és fejezem be. A szüleim Tess és Dominic James, akik nagyon szeretnek, de nem érdemlem meg.
Van egy bátyám, Dorian. Nagyon szeretem őt, és nagyon várom már a találkozást. Ő Forksban lakik, míg én New York-ban. Nagyon régen találkoztunk, de mivel a szüleim Mexikóba akarnak költözni, én Doriánhoz megyek. Semmi kedvem azokat a nagy kalapos embereket nézegetni nap, mint nap. Bár lehet, hogy Forks sem a legjobb döntés, ugyanis ott mindig esik az eső, vagy borult az ég.
Azért remélem jól döntöttem.
Holnap indul a gépem Seattle-be, és onnan megyek majd Forksba, az én drága bátyámhoz. Remélem, nem leszek a terhére. Megpróbálok mindenben segíteni neki, és nem akadályozni a munkájában. Dorian író. Novellákat, regényeket és verseket ír. Mindeközben egyetemre és dolgozni jár. Nem tudom, hogy bírja. Mikor megkérdeztem, hogy hozzá költözhetek e, azt mondta, hogy nagyon örül, hogy ismét együtt élünk majd.
Nem tudom, mi fog kisülni ebből, de remélem jó nyaram lesz nála. Azért megyek a nyári szünetben, mert meg szeretném ismerni az új otthonom, és talán barátokat is szerezhetek az iskolakezdésig.
Ép most pakolom be a holmim, amit vinni készülök. Nem akarok mindent az utolsó pillanatra hagyni. Elég lesz holnap a barátaimtól sírós búcsút venni…
Nagyot sóhajtok, és magamhoz veszem a fotóalbumot, amit tegnap raktam tele képekkel, hogy emlékezzem a barátaimra.
Az első oldalról Tyra mosolyog rám. Ő a legjobb barátnőm. Viszont érzem, hogy hamar elfelejtjük majd egymást. Ő sem az a tipikus sosem-foglak-elfelejteni típus, és én sem vagyok az.
Lénygében ezért csináltam ezt az albumot. Ha nem is gondolok majd rájuk minden nap, azért legalább ne felejtsem el őket.
A második oldalon Alan, az első nagy szerelmem, aki már csak a barátom. Ő megígérte, hogy meg fog látogatni, de nem fűzök hozzá nagyobb reményeket.
Tovább lapozva a fényképek között, meglátom magam 10 évesként a két húgom társaságában. Könnybe lábad a szemem, mikor meglátom a mosolygós arcukat. Sarah, és Lily csak 8 évesek voltak, amikor elgázolta őket egy autó, és meghaltak. Még élni sem volt idejük…
Elmerülök az emlékek sokaságában, és eszembe jut, hogy pontosan egy hónap múlva lesz a születésnapjuk. Mindenképp vissza fogok jönni arra az egy napra ide, New York-ba, hogy meglátogassam őket.
Olyan hirtelen jelenik meg előttem a képük – ahogy ijedten néznek rám, mikor azt kiáltom nekik, „várjatok még!” -, hogy megszédülök, és az ágyamra zuhanok. Újra átélem a baleset pillanatait és könnyek között, zihálva térek vissza a valóságba. Csak bámulok magam elé, miközben a velük eltöltött napok peregnek a szemeim előtt. Ahogy játszva hemperegnek a tengerparton a homokban, és egyszer csak a vízben kötnek ki… Az ötödik születésnapjuk, amikor életükben először kaptak különböző színű és mintájú ruhát… A boldog arcuk, amikor először mentem velük iskolába…
Nem bírom tovább, és most már zokogva borulok a párnámra.
Miattam haltak meg. Senki nem tehet róla, csakis én! Nem vigyáztam rájuk eléggé. Nem figyeltem, amikor kiszaladtak az úttestre pontosan az autó elé. Szegény szerencsétlen embernek még fékezni sem volt ideje.
De legalább még 6 év után is szenvedek. Ez a legkevesebb azok után, hogy nem mentettem meg őket.
Ekkor ismét eszembe jut, mennyire nem fair, hogy a szüleim és a bátyám még mindig feltétel nélkül szeretnek. Pedig csak egyet kértem tőlük, mikor az ikrek meghaltak. Csak annyit, hogy utáljanak meg, és soha ne nézzenek rám olyan szeretetteljesen, mint most.