Fortuna - Harmadik fejezet

Mindenkinek kellemes húsvéti ünnepeket kívánok! :)



Harmadik fejezet


Csak zokogok, és zokogok, nem tudom megállítani a könnyeimet.
Alan erősen szorít magához. Nem tudja, mi történt, mégis érzi, hogy szükségem van rá.
Most már örülök, hogy nem egyedül jöttem ide.
Folyamatosan Sarah képe lebeg előttem, és próbálok kapaszkodni az egyre halványuló emlékekben.
Láttam, hogy jól van. Hát nem ezt akartam? Boldognak kéne lennem.
Hirtelen érzem a boldogságot a szívemben, és rá kell jönnöm, hogy örömömben sírok.
Mikor megpróbálom érezni a kést a szívemben, észreveszem, hogy nincs ott, és a szívem újra egy egész.
Hát ez volt az, az elviselhetetlen fájdalom, amit néhány másodperce éreztem.
Mikor újra Sarahra gondolok, már csak az életében eltöltött közös perceket látom. Eltűnt az iménti találkozás minden pillanata. Mintha meg sem történt volna, de én tudom, hogy vele voltam, hogy átölelt, hogy suttogott nekem… hogy meggyógyította a szívem.
Lassan már csak pityergek, ezért eltolom magamtól Alant.
- Sajnálom! Nem kellett volna így kiborulnom! – mondom, mire végigsimít az arcomon.
- Ne érezd rosszul magad! Azért vagyok itt, hogy legyen kibe kapaszkodnod! És mert szeretlek!
- Köszönöm, hogy itt vagy! – válaszolok a „szeretlek” részt figyelmen kívül hagyva.
Ránézek az órámra, és rémülten veszem észre, hogy 20 perc múlva indul a gépem Seattle-be.
- Alan, hazakísérsz, vagy van valami dolgod?
- Hát az az igazság, hogy lenne néhány elintézni valóm, de ha akarod, hazakísérlek!
- Menj csak nyugodtan!
Odalépek hozzá, és megölelem. Mikor készülök elhúzódni, megcsókol.
Ellenkezni kezdek, és ezt megérezve elhúzódik.
Bűnbánóan néz a szemembe.
- Bocsáss meg! Muszáj volt. Vedd búcsúcsóknak, oké?
- Oké, de remélem, tudod, hogy nem vagyunk együtt?!
- Igen, tudom. De most menj, mert lekésed a gépet!
Gyorsan megölelem, és már rohanok is haza.
Futva teszem meg az utat hazafelé, közben hálát adok az égnek, hogy még csak nyár eleje van.
A boldogságot, ami a temetőben elöntött, még mindig érzem.
Jó érzés a hosszú idő óta futni egy kicsit, és nézni a mellettem elsuhanó tájat.
Soha nem gondoltam volna, hogy 18 éves korom előtt elhagyom New York-ot, ezért mindent ezerszer jobban megnézek, mint általában.
Szinte észre sem veszem, hogy hazaérek, csak automatikusan bemegyek a házba.
Anya szigorúan néz rám:
- Hol voltál ilyen sokáig?- kérdezi.
- A temetőben. – felelem boldogan.
A szigorúsága átvált gyanús arckifejezésbe.
- Akkor miért vagy ilyen boldog?
- Mert érzem, hogy megbocsátottak nekem, és Forksban új életet kezdhetek.
- De nem akarod őket elfelejteni, ugye?
- Anya! Hogy mondhatsz ilyet?! Ők a testvéreim! Eszembe sem jutott, hogy elfelejtsem azt, ami történt. Csak egyszerűen tudom…érzem, hogy végre boldog lehetek. Érted?
Ezt nem hiszem el! Mit képzel rólam a saját anyám? Egyáltalán, hogy felejtheti el az ember, hogy van…vagyis volt két testvére, akik miatta haltak meg?! Ilyen is csak velem történik…
Gondolkodik egy kicsit, majd rám néz, és megszólal:
- Na, eredj! Hozd a cuccod! Indulunk!
Felrohanok a szobámba, gyorsan megkeresem az utazótáskámban a fehér kabátom – ugyanis Forksban nem lesz ilyen meleg – és leviszem a bőröndöm.
Gyorsan betesszük a csomagjaimat a kocsiba, és már száguldunk is.
Út közben azon gondolkodom, milyen kár, hogy apa ma is késő estig dolgozik.
Aztán ismét elönt a nyugalom és a boldogság.
A repülőtérre érve anya megállít.
Jaj, anya csak gyorsan, mert lekésem a gépet… - gondolom magamban.
- Kicsikém, vigyázz magadra, és ígérd meg nekem, hogy amint leszáll a gép, felhívsz!
- Ne aggódj annyit, anya! De ha ettől megnyugszol: ígérem, hogy vigyázok magamra, és felhívlak, amint lehet!
Anya bólint, magához szorít, és én elindulok a repülőgép felé.
Az utaskísérő kedvesen fogad, megmutatja, hol a helyem.
Leülök, a fülembe teszem a fülhallgatóm, és előveszek egy könyvet.
Olvasás közben összegzem a New York-i életem.
Úgy gondolom, jól éltem, nem keveredtem bajba soha, mindig jól tanultam, a barátaim szerettek és én is őket. És nem utolsó sorban nagyon boldog családban nőttem fel. Viszont van egy folt ezen a gyönyörűséges életemen. Ez a folt nem más, minthogy megöltem Lilyt és Saraht, a húgaimat.
Itt megállok, és sokat agyalok. Majd rájövök, hogy megbocsátottak nekem, és megígértem Sarahnak, hogy csak a saját boldogságommal fogok törődni.
Hirtelen eszembe jut valami.
Hát nem furcsa, hogy pont most költözök el, és pont most kapok megbocsátást az ikrektől?
Csak azt sajnálom, hogy Lilyt nem láthattam.
A nagy gondolkodásban rájövök, hogy Forksban tiszta lappal indíthatok új életet, hála Lilynek és Sarahnak. Senki sem fogja tudni, hogy mi történt csak az, akinek elmondom, és végre boldog lehetek.
Elteszem a könyvet, és kinézek az ablakon.
Milyen jó lesz Forksban lakni, és újra a bátyámmal lenni! Már annyira hiányzik!
Mire befejezem a gondolatmenetet elnyom az álom, és ismét azzal a gyönyörű, éjfekete hajú fiúval álmodom.