Fortuna - Tizedik fejezet

Sziasztok!
Először is szeretném megköszönni a szavazatokat, és a komit Ildikónak! :)
Végre visszakaptam a számítógépem, és meg tudtam írni a fejezetet. Sajnos elveszett minden adat, így a már megírt fejezetek is, ezért csak egy részt tudok ma hozni! Remélem, azért tetszeni fog!
A fejezet végén találtok egy kis vallomást tőlem... :)

Tizedik fejezet

A nap első sugarai ébresztenek fel. Mielőtt kinyitnám a szemem, nagyot nyújtózkodom. Olyan érzésem van, mintha egész éjszaka ugyanabban a pozícióban aludtam volna, ahogy lefeküdtem.

Mikor lassan kinyitom a szemem, megrohamoznak az esti események emlékei, és inkább visszacsukom a szemem.

Mostanra a lefekvés előtti nyugalom nyomtalanul eltűnt, és lehetőségem van átgondolni a történteket.

Akkor haladjunk szép sorjában!

Először is: megérkeztem ebbe az esős kisvárosba, ahol a bátyám él. Elsőre úgy tűnik, jól kijövünk majd egymással, aminek örülök!

Másodszor: megismerkedtem egy nagyon helyes pasival, akit a magaménak mondhatok néhány óra után.

Harmadszor pedig: ma lesz a táncmeghallgatás.

Mikor elérek ehhez a ponthoz, kipattanok az ágyból, és mit sem törődve a hirtelen szédüléssel egyenesen a fürdőbe megyek. Egy gyors hidegzuhany után törölközőben bevágtatok a gardróbba, hogy előszedjek egy melegítőnadrágot, egy kényelmes felsőt, egy balettcipőt és egy térdmelegítőt.

Gyorsan magamra kapkodom a ruhákat, hosszú hajamat befonom, és halvány sminket készítek.

Pontosan akkor, mikor befejezem a készülődést, megcsörren a telefonom. Kirohanok a szobámba, hogy felvegyem, és közben az órára nézek. Fél kilenc.

Pont jó! Még van időm bekapni pár falatot – gondolom.

Mikor meglátom a telefonom kijelzőjén Alan számát, nagyot dobban a szívem. Nem gondoltam volna, hogy ennyire hiányzok majd neki!

Fülig érő vigyorral szólok bele a telefonba.

- Szia! Ennyire hiányoztam?

- Lana, olyan jó hallani a hangod! – Hallatszik a hangján, hogy mosolyog. – Nagyon hiányzol! Minden megváltozott, hogy elmentél!

- De hisz csak egy napja jöttem el! – mondom nevetve.

- Attól még érezhető, hogy nem vagy itt! Meglátogathatlak?

Meglátogatni? Mégis minek? Hisz tényleg csak egy napja vagyok itt… - gondolom magamban.

- Persze! Nagyon örülnék neki! – hallom meg a saját hangom. Ennyire hiányoznának? – kérdezem magamtól.

- Most hatalmas kő esett le a szívemről! – Nem igazán értem, hogy mit akar ezzel mondani, de hamar megkapom a választ. – Menj az ajtóhoz!

- Micsoda? – kérdezem, de már csak a vonal búgó hangját hallom.

Na, erre kíváncsi vagyok!

A telefont az ágyra dobom, és leszaladok a földszintre, hogy megtudjam, miért kell az ajtóhoz mennem. Teljesen kitárom, és magam előtt látom Alan vigyorgó arcát.

- Meglepetés! – mondja, és megöleli megdermedt testem.

Ő…itt… Ezt meg hogy csinálta? Akkor most mi van?

Teljesen össze vagyok zavarodva, és nem tudok megszólalni. Lassan és akadozva ugyan, de viszonzom ölelését. Így tart egy darabig, majd elenged, és mikor meglátja arcomat, abbahagyja a vigyorgást.

- Mi az? Nem örülsz, hogy itt vagyok? – A hangjából csak úgy árad a csalódottság, mire bűntudatom támad.

- Jaj, dehogynem! – találom meg a hangom. – Csak megleptél! Hogy a fenébe kerülsz te ide?

- Hajnali kettőkor indult a gépem Port Angelesbe, onnan pedig taxival jöttem ideáig.

- Oh. Te képes voltál ennyit utazni miattam? – Hitetlenkedésemet hallva ismét vigyorogni kezd.

- Hát persze! – mondja nemes egyszerűséggel. – Sokat jelentesz nekem!

- De honnan tudtad, hogy hova kell jönnöd? Még én sem tudtam, hogy pontosan hol fogok lakni!

- Volt némi segítsége – hallom meg a hátam mögül a bátyám hangját.

Értetlenül nézek rá, mire elneveti magát. Lassan elér az agyamig, amit mondott, és az értetlenség helyét átveszi a csodálkozás.

- Te tudtad, hogy jön? – kérdezem halványan mosolyogva.

- Persze, hogy tudtam! A te barátaid az enyémek is, emlékszel?

- Hogy ne emlékeznék! – Odamegyek Dorianhoz, és megölelem. – Köszönöm! – suttogom a fülébe.

- Nincs mit, Lana! Érted mindent! – feleli Ő is suttogva.

Elengedem, két gyors puszit nyomok az arcára, és visszaszaladok Alanhez.

- Gyere, megmutatom a szobádat! – Megfogom a kezét, és elkezdem felfelé húzni a lépcsőn, de megállít. Értetlenül nézek rá, de Ő a bátyám arcát fürkészi.

- Az első szoba jobbra a lépcső után – mondja mosolyogva. Nem igazán értem, hogy Alan miért nézett kérdőn Dorianra, de mikor meglátom rajta a megkönnyebbülést nem is foglalkozom vele tovább.

Megvárom, míg Alan összeszedi a holmiját – ami két kisebb bőröndből, és egy hátizsákból áll -, és felvezetem a szobájába. Nem szólunk egymáshoz, de ez egyikünket sem zavarja. Mindketten folyamatosan mosolygunk, és ez elég is.

Felérve a lépcsőn odamegyek az ajtó elé, és kinyitom. Már meg sem lepődök a látványon, hisz a ház minden szeglete olyan, mintha egy király palotájában lennénk, nem pedig egy esős, eldugott helyen.

A falak barnára vannak festve, a függöny és a szőnyeg fekete, míg az ágy és a szekrény a szürke egyik sötétebb árnyalatában pompázik. Észreveszek egy ajtót. Lassan odasétálok és kinyitom.

Oké! Három fürdőszoba… - gondolom magamban. – Azt hiszem, szét kell néznem a házban!

- Azt hiszem, itt volnánk! – Hátra nézek, és látom, hogy Alan az ajtóban áll, kitátott szájjal és megrökönyödött arckifejezéssel. – Kezdhetsz hozzászokni, hogy itt minden olyan, mintha a Mennyországban lennél! – Nem válaszol, továbbra is ámuldozva nézi a szobát. Nem bírom tovább, és elnevetem magam. Ezzel végre kizökkentem a mélázásból. Rosszallóan néz rám, mire odasétálok hozzá, és megölelem. – Nyugi! Itt minden ilyen! – Elengedem, és a szemem megakad a digitális óra számlapján. Tíz perc múlva kilenc.

És ekkor meghallom a csengőt. Alanre nézek, mert fogalmam sincs, hogyan kéne elmondanom neki, hogy már pasim is van… Homlokomon megjelennek a ráncok.

- Lana! Téged keresnek! – Dorian hangja tompán hallatszódik, de a lábam elindul lefelé a lépcsőn. A szívem a torkomban dobog, és nem tudom magam türtőztetni: futásnak eredek.

Már a lépcsőfordulóban megpillantom szerelmemet, ahogy érdeklődve néz körül a házban.

Valószínűleg meghallotta a lépteimet, mert hirtelen megfordul, és mosoly terül szét az arcán. Karjait kitárva várja, hogy odaérjek hozzá.

Megfeledkezve mindenről és mindenkiről a karjaiba vetem magam. Szorosan ölel, és lágyan megcsókol. Még azt is elfelejtem, hogy hívnak, mikor ajkaink összeérnek. Ebben a pillanatban Ő jelenti számomra a mindent.

Gyengéden eltol magától, és a szemembe néz.

- Szervusz, Kedvesem! – Szája szegletében mosoly bujkál.

- Szia! – Elpirulok, hogy még beszélni sem tudok rendesen. Ő csak mosolyog, és továbbra is szorosan ölel.

- Én is itt vagyok! – hallom meg Dorian hangját.

- Ó, bocsánat! – A pír elönti az egész arcomat, és szégyenemben Lucas mellkasához szorítom, hogy senki se lássa.

- Khm… - hallok meg egy másik hangot is.

Te jó ég! Alanről meg teljesen megfeledkeztem!

Gondolatban jól homlokon csapom magam, hogy ennyire elvesztettem a fejem. El sem tudom képzelni, hogy Alan most mit érezhet. Hisz Ő szerelmes belém!!!

Nem akarok előbújni rejtekhelyemről, de mivel az illem megköveteli ezt, lassan, a szégyentől még mindig lángvörös arccal Alanre nézek.

- Ööö, azt hiszem, ti még nem ismeritek egymást… - Mikor Alan szemébe nézek, csak csalódást és fájdalmat látok. Ennek ellenére folytatnom kell a mondandómat, hiszen nem rohanhatok oda hozzá, hogy megvigasztaljam! Mosolyt erőltetek az arcomra, és befejezem, amit elkezdtem. – Alan – kibontakozok szerelmem öleléséből -, Ő a barátom, Lucas. Lucas – fordulok felé -, Ő az egyik New York-i barátom, Alan.

Némi megkönnyebbüléssel konstatálom, hogy Alan hozzánk lép, és kezet ráz Lucasszal.

- Örülök, hogy megismerhetlek! – mondja, és rajtam kívül senkinek nem tűnik fel, hogy mekkora fájdalom gyötri. Úgy érzem, most mindent megadnék azért, hogy boldognak lássam.

- Én is örülök! – Lucas arcán ismét szétterül az a szívdöglesztő mosoly, ami megfogott benne. – Lana, drágám, lassan mennünk kellene!

- Igen, persze. Egy pillanat, csak lehozom a táskámat! – mosolyodok el, és már indulnék is fel, amikor Dorian megállít.

- Hova is mentek? – Kérdő tekintetét látva eszembe jut, hogy még nem mondtam el neki, hogy miről van szó.

- Jaj, neked még nem mondtam! Emlékszel, tegnap este mondtam, hogy be szeretnék kerülni az itteni tánccsapatba…

- Igen, emlékszem. Csak nem most lesz a válogató?

- De, fél tízkor. Lucas volt olyan kedves és felajánlotta, hogy elvisz.

- Értem. Akkor menjetek csak!

- Köszi, hogy elengedsz!

- Ugyan, semmiség! Sajnálom, de nem tudok veled menni, mert sok dolgom van…

- Nem csak körülöttem forog a világ! – Észreveszi, hogy az ég felé fordítom a fejem, és szorosan magához ölel.

- Ez igaz, de attól még szerettem volna elmenni!

- Majd legközelebb! – Ha tudnám, biztosan elnevetném magam, de Dorian olyan erősen szorít, hogy még levegőt is alig kapok. – Szívem, kérlek, engedj el, mert megfulladok!

- Oh, bocsánat! – Elenged, és szégyenlősen mosolyog.

Ekkor eszembe jut Alan. Először azon kezdek el gondolkozni, hogy vele mi legyen, de aztán rájövök, hogy neki mellettem a helye! Odamegyek hozzá, és megfogom a kezét.

- Alan, ugye te is velünk jössz? – Könyörögve nézek rá, és reménykedek, hogy azok után, amit tettem vele, néhány perccel ezelőtt, igent mond.

- Ha a barátod nem bánja, akkor igen – feleli, miközben kérdőn néz Lucasra.

- Ugye nem baj, ha Ő is velünk jön? – fordulok én is Lucas felé.

- Persze, hogy nem! – Mosolyától eláll a lélegzetem. Valahogy sikerül rávennem maga, hogy felmenjek a lépcsőn, és lehozzam a táskámat.

Elköszönök Doriantól, aki sok szerencsét kíván, majd Lucas és Alan között elindulok a Porsche felé.

Igen, tudom, nem lett a legjobb, de nem tudtam teljesen leírni azt, amit először írtam...

Akkor hát, jöjjön a vallomás...
Nem tudom, hányan tudjátok, hogy Szerbiában élek... Ennél fogva feltételezhetitek, hogy itt máshogy működnek a dolgok...
Egy hónap múlva fogok felvételizni, és rengeteg tanulnivalóm van (a hétvégém nagy része is tanulással megy el...)
Szeretném a segítségeteket kérni...
Elég kevés kommentet kapok, egészen pontosan általában csak egyet - amit nagyon szépen köszönök Ildikónak -, és nem tudom, hogy megéri-e folytatnom a történetet. Szavazni is csak négyen szavaztak... Szerintem nem kérek sokat azzal, hogy megkérlek titeket, írjatok nekem néhány sort, de ha nem biztattok, akkor azt sem tudom, hogy jó-e, amit csinálok.
Tehát, szeretnék legalább nyolc kommentet kapni ehhez a fejezethez, és szeretném ha megírnátok, milyen a történet, és érdemes-e folytatnom.
Remélem, megértetek, és nem hagytok cserben!
Hogy mi lesz a blog sorsa, az rajtatok áll!

Puszi!
Lina (L)